A túlnépesedés korunk egyik meghatározó, komoly problémája, amely számtalan egyéb vonzattal is jár. Az élelem- és vízhiány, a környezetszennyezés, a munkanélküliség – csak hogy párat említsek – olyan következmények, amelyek esetében a témához való viszonyulás a politikai állásfoglalást is jelentős mértékben meghatározza. Kormányok drasztikus, vagy épp hanyag döntései olyan hosszú távú hatásokat generálhatnak, amelyeket csak jóval később, utódaink tapasztalhatnak meg. Az amerikai társadalmat jellegzetes stílussal bemutató Alexander Payne legújabb filmje ezt a komoly kérdéskört próbálta, számos egyéb, szintén nem elhanyagolható gonddal feldolgozni egy enyhén sci-fi elemekkel dúsított romantikus vígjáték formájában, de az egész kissé nagy falatnak bizonyult a Kicsinyítés számára.
Norvég tudósok azt találták ki, hogy magát az embert kicsinyítik, eredeti méretük töredékére. Ezen személyek fenntartásának, életvitelének költsége jóval olcsóbb, és kevésbé környezetkárosító, azonban visszavonhatatlan. Paul Safranek fellelkesedik az ötlet kapcsán, és részben a saját, középszerű életéből való kitörés érdekében, részben pedig az emberiség túlélésének biztosításához való hozzájárulásból fakadóan feleségével belevág a folyamatban. Csakhogy neje meggondolja magát, Paulnak viszont már nincs visszaút – egyedül kezd hát új életet, és hősünk elindul egy önismereti túrán.
A Kicsinyítés két legfőbb problémája hossza, és felületessége. A több, mint két órás film „bemelegítése” majdnem negyven percet ölel fel, ami a néhol érdekes, néhol kiszámítható és unalmas körítés ellenére is több a kelleténél. Ezzel szemben viszont túl komplex kérdéseket feszeget, viszont csak felületesen, épphogy érintve, egy-egy bedobott mondat vagy elviccelt gondolat erejéig. Az adott szituáció nagyon komplex szociokulturális következményekkel bírna a gazdaság és a társadalom tekintetében, de a sztori mintha magát sem venné komolyan. Bedob olyan témákat, mint a liberális bűntudat, a társadalmi egyenlőtlenségek, a modern faji szegregáció vagy a fogyasztási kultúra, de egyiket sem bontja ki rendesen. Robognak az események, a helyszínek, a történések, de konkrét cél, határozott összpontosítás nélkül.
A humora kifejezetten jó tud lenni, és szatirikus mivolta is áttetszik esetenként, amihez a színészek remek alakítása járul hozzá – úgy, hogy maguk a karakterek nincsenek túl jól kidolgozva. Matt Damon például arcmimikájával, testtartásával is kiválóan testesíti meg az útját kereső, végtelenül jóindulatú és segítőkész Pault. Viszont maga a karakter egyszerűen semmilyen: csak ide-oda vetik az események hullámai, és gyakorlatilag vagy mindenbe csak beletörődik, vagy ha belerángatják, akkor belemegy. Szomszédja, Dusan Markovic a sztereotip, korosodó playboy, aki bohém, élvezettel és örömökkel kikövezett életét a semmiért sem adná fel.
A zseniális Christoph Waltz tökéletesen adja át ezt a szintén felületesen megírt figurát, akinek legfőbb feladata a közönség nevettetése mellett az, hogy Pault valami új és számára váratlan szituációba taszítja, aki engedelmeskedve a sorsnak tart tovább. A legérdekesebb jellem talán Ngoc Lan Tran, a féllábú vietnámi aktivista, akit akarata ellenére zsugorított le a kormánya. Az „eredettörténetéből” felmerülő morális kérdéseket főként kerüli a film, és az aranyszívű, másokon saját nyomora ellenér is segítő nőt inkább egy tört angollal (vagy magyarral) beszélő bevándorlóként ábrázolja. Ő talán a legjobban, és legátgondoltabban megformált karakter, akit igazán szerethető módon játszik Hong Chau. (A szerep egyébként kézenfekvő, elvégre a színésznő egy thai menekülttáborban jött világra és ott is élt vietnámi szüleivel.) Sajnos az alakítást aláaknázza a sok, sztereotípiára építő humor, amely esetenként bájosan, néhol viszont már fájdalmasan bénán és érzéketlenül nyilvánul meg.
A film természetesen egy szatíra, de néhol egyszerűen nem működik: az előítéletre alapozó poénkodás szembemegy a fő tematikával, illetve a végtelenül optimista világszemlélettel. A többi karakter nagy része pedig inkább egysoros heccekre jelentkezik be, hogy később el is felejthessük létezésüket. A Kicsinyítés a „sokat akar a szarka” klasszikus hibájába esett. Látni, hogy igyekszik, hogy próbál kifejezni valamit, de mindezt annyira felületesen teszi, hogy célba se ér. Pontosabban sehova nem ér be: egy az átlagosnál hosszabb, szórakoztató romantikus vígjáték kerekedik belőle. Vannak benne igazán őszinte és szép gondolatok, és míg lekötött, utána minél többet gondoltam rá, annál üregesebbnek tűnt az egész. Egy felszínes mókának, pont, mint amiről szól: az emberek problémáit nem egy csodaszer vagy hatalmas felfedezés oldja meg – a hiba elvégre bennünk van.
