Hogy az értekezést egy egészen távoli kályhától indítsam: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az X aktáknak egy epizódja, ami arról szólt, hogy két klasszikus amerikai tahó megtalálja a csodalámpát a dzsinnel. A frappáns kis szösszenet 45 percben elmondta mindazt az információt, amit szeretett fajunk az elmúlt mondjuk 10000 évben az emberi vágyakról és ezek hátulütőiről összegyűjtött, bölcs volt, humoros, és nem utolsó sorban még izgalmas is. A Háromezer év vágyakozás láttán volt egy olyan benyomásom, hogy a témával ott kellett volna leállni.
A film A. S. Byatt novelláján alapul, mely a The Djinn in the Nightingale’s Eye című gyűjteményben jelent meg (magyarul, ha jól tudom, sajnos nem szerezhető be). A sztori szerint egy narrológus, vagyis az emberi történetek tudósa (Tilda Swinton) élőben megtapasztalhatja az egyik legklasszikusabb meséjét, amikor is Isztambulban a bazárban talál egy mókás kinézetű üvegcsét, amiből némi tisztogatás hatására előugrik az egész estét betöltő mellkasú Idris Elba. A film javarészt kettejük beszélgetéséről szól, bőségesen fűszerezve a dzsinn visszaemlékezéseivel, melyekben a csodalény elmeséli háromezer éves karrierjének fénypontjait és csalódásait.
Maga az ötlet így röviden leírva nem is hangzik rosszul. Nem lehet túl nagyot tévedni azzal, ha ezer éves sztorikat modern szemmel újra megvizsgálunk, és rácsodálkozunk, mennyi minden változott, illetve mennyi minden nem változott az adott történet keletkezése óta eltelt időben. Az eredeti (1994-ben íródott) novella pontosan erről szólt: vajon hogyan is kéne viszonyulnunk a török-arab-(európai…) ősmesék pihegő keblű, egy hangos szótól elaléló hölgyeihez, szerelemtől elvakult fúriáihoz, vérben gázoló, kegyetlen királynőihez, gonosz mostoháihoz és úgy általánosságban: a nagybetűs Mesebeli Nőalakokhoz. (Különösen annak fényében, hogy ezek a kultúrákba és agyakba égett mesebeli nőalakok mennyi szenvedést okoztak és okoznak a valódiaknak). A rendező-forgatókönyvíró George Miller ehhez képest úgy háromezer lépést tesz hátrafelé, mikor azt a taktikát választja, hogy a nőket meghagyja klasszikus mesebeli karaktereknek (némi modern, hisztérikus felhanggal, hiszen az öntudatos, egyenjogú nő arról ismerszik meg, hogy hangos, ezt a hülye is tudja), és helyettük az izgalmas kinézetű, csókos szájú testépítő dzsinnre koncentrál, meg persze az ezeregy éjszaka meséinek minél elvadultabb színekben pompázó CGI megjelenítésére, minél több afunkcionális csöccsel. Sajnos nem tudtam hozzájutni magához a könyvhöz, de az olvasott szinopszisok alapján az eredeti sztori nagyságrendekkel frappánsabb és szórakoztatóbb ennél a feldolgozásnál (különös tekintettel a főszereplő kívánságaira, és egyáltalán, az egész jellemére). El tudom képzelni, hogy Miller tudatosan csavart egy akkorát a történeten, hogy az pont az ellenkező irányba indult el, mint eredetileg (1994-ben a feminizmus volt a divat, jelenleg a megszeppent férfiak megmentése van felszálló ágban). Ebben az esetben viszont kimondottan fakézzel nyúlt a „archetipikus férfikarakterek helye a modern világban” amúgy igen izgalmas témaköréhez.
Ha ez nem lenne elég, a 3000 vágyakozás ezen kívül több más sebből is vérzik (van az a kalandfilm – például Millertől a Harag útja – aminek a kedvéért tojok én a nők lelki csipkéire, még akkor is, ha tudom, hogy az igazán jó kalandfilmet a női és a férfi főhős együtt adják el). Hadd átkozzam el mindjárt nekifutásból a narrációt. Értem én a tréfát, a főszereplő narrológus, tehát az egész filmet végig kell pofázni, hahaha. De az eleve nagyon hosszú filmben a huszonötödik nagyon hosszú próbálkozás a prózamondó verseny megnyerésére egyszerűen sok. A következő probléma ugyanide kapcsolódik: a könyvszagúság. A novella valószínűleg ügyesen adagolta a kalandot és a filozófiai tanulságokat, a sorsokat és ezek elemzését, a kérdéseket és a válaszokat. A film viszont egy másik médium. Ami papíron esetleg zseniálisan működik, az filmvásznon minimum furcsa, esetleg idegesítő – végső soron sajnos unalmas. Néha tényleg úgy éreztem, hogy immár a háromezredik éve ülök a moziban, és még legalább ugyanennyi hátra van… Pedig itt aztán látvány technikailag a fülledt kelet minden varázsa megjelent a köbön, egy nagycsoportos óvodás tuti lehidalt volna a csili-vilitől meg a színes-szagostól. A harmadik probléma a mondanivaló. Egyes tanulságok egyszerűen nem működnek – ha megveszek, akkor se fogok rájönni, mi volt pontosan a főszereplőnő problémája a szerelemmel, és hogyan vélte azt helyesnek megoldani azzal a bizonyos kívánsággal, amit megfogalmazott – mások annyira felhígulnak a túlgombolyított tanmesékben, hogy értelmezhetetlenné válnak.
Azért szépeket is tudok ám mondani: Tilda Swinton és Idris Elba külön-külön is hatalmasat alakítanak, de együtt végképp csodálatosak. A 3000 év vágyakozást az ő alakításuk menti meg a „tökgagyi műmoralizálós hülyeség” kategóriától, minden tiszteletem az övék, hogy ebből a forgatókönyből ennyit ki tudtak hozni, és képesek voltak kitűnni a csillámporos vattacukor fojtogató tengeréből.
Nem tudom, kinek lehet ezt a filmet jó szívvel ajánlani. Nem tudom elképzelni, hogy akár nőt, akár férfit, akár fiatalt, akár időset lekössön. Egyszer meg lehet nézni, rengeteget lehet róla vitatkozni, de magával ragadni, meghatni, egyáltalán bármiféle érzelmet kiprovokálni szerintem senkiből nem fog.
