A Cirkó-gejzírbe érkezve annyit tudtam a film tartalmáról, hogy táncos lesz és a plakát alapján sejtettem, hogy azon belül balettos. Belépve a moziterembe örömmel tapasztaltam az új székeket, gyorsan bele is huppantam az egyikbe és igen kényelmesnek éreztem az előzőekhez képest, aztán elkezdődött a film. Kivételesen elővettem az egyik kedvenc nasim, szinte arcpirítóan jól éreztem magam így péntek délelőtt. Majd akkora hatalmas katonai szigorral vette kezdetét Halász Glória új filmje, hogy frusztrálni kezdett kényelmem és azonnal, minimum egy harcművészeti edzésen szerettem volna lenni inkább. A szürke képkockák láttán a “nekik most ott rendkívül nehéz lehet” hangulata járta át szívem-lelkem. Azon kezdtem el agyalni, hogy vajon a leendő növendékekkel, felvételi előtt részletesen átbeszélik-e, hogy mi fog velük történni az intézmény falain belül és azon túl vagy sem. Önként vagy esetleg szülői nyomásra, vagy mindkettő hatására vállalják ezt a nem hétköznapi megmérettetést?
Ezekre a kérdéseimre csak felszínesen, de inkább egyáltalán nem adott választ a 78 perces magyar dokumentumfilm. De az biztos, hogy én a film által kapott információk alapján magamtól tuti nem felvételiznék abba az iskolába. Miért? Mert számomra nem jött át annak szép lelkisége és szellemisége. A gyönyörű, szoborszerű testekben tombol a megfelelési kényszer, ami a tanárok által kívülről hatványozottan ömlik rájuk brutális nyomás formájában. A három főszereplő közül Marcell a legfiatalabb, a Magyar Nemzeti Balettintézet klasszikus balett szakán. Tízéves. Sikertelenségként közlik vele a “jó” (négyes) év végi eredményét, és ő ezt teljes kudarcként, már-már szégyenként éli meg.
Ábel a történet középső szereplője se mentális, se fizikai korlátokat nem ismerve edz és gyakorol, csak ugye a küldetés, a képviselt ügy számomra itt se érkezik meg. Kóbor Demeter Bendegúz a harmadik, aki a legidősebb táncos, tizenkilenc éves. Az ő életében a diploma átvételéért folyik a küzdelem, valamint egy külföldi álommunka eléréséért. A mozi képi világa szépen követi a tartalmat, mert a háziversenyekről, a vizsgákról, a táncpróbákról, a kőkeményen szigorú nyújtó gyakorlatokról, az izzasztó fizikai edzésekről nem tereli el a figyelmet. A legapróbb erőfeszítés, fájdalom, kétségbeesettség, szomorúság is kilépni látszik a vászonról és azok életre kelnek kecses mozdulatok, kifejező mimikák formájában. A film végére pedig bizony én is elfáradtam…
