Gerlóczy Sári ecsettel a kezében mutatja meg mindennapi gondjait és problémáit. Az emberek társas együttléteit, és a mélyről feltörő érzéseit láthatjuk két-illetve három dimenzióban. Őskori barlangrajzokra emlékeztető érzelemdús világ tárul fel előttünk. Lelki válságokat, születéseket, halálokat látunk. Az alakok az érzések metaforái, vagy mi magunk vagyunk? Mindkettő lehetséges.
Olyan érzelemmel telített buja és ösztönszerű lényeket ábrázolnak az alkotások, akik csókolóznak, táncolnak, ölelik egymást, beszélgetnek, meghalnak, szülnek, és újjászületnek. Az élet misztériumának vagyunk tanúi, és talán a halálnak is. Az élet és halál örök körforgásának csapdájában vagyunk. Az archeotípusok felszínre törnek a kollektív tudatalattiból. Mert ez az, ami mindenkiben közös.
A társas együttlét fogalma felveti a kérdést: mennyiben vagyunk önpusztítóak, és egymást elemésztőek? Mindig, minden nap meg kell egymással küzdenünk. De valóban ellenségek lennénk? Az emberek egymásból nőnek ki, és egymás sikolyai lesznek. Az újra meg újra megszülető problémák és érzések mi magunk is vagyunk. Ez ösztönösen tudatosul a művészben, és rögtön meg is festi. A legbensőbb kívánságaink és emlékeink ősi emlékek vetületében találják meg helyüket. Megszületünk és meghalunk, de közben rengeteg minden történik velünk.
Az érzelmek szétfeszítik egymást, és minket, ölre mennek egymással, egymás szájába lógnak, erőszakosan és illem nélkül. Kitárulkozva, egymás mellett vagy ellen, legyőzni akarás és egyszerűen csak – akarás az, amit mutatnak felénk.
Az érzelmek néha tűzben égnek. A figuráknak nincsen egyedi arcuk. Én vagyok te és te vagy én, de az alakok vérre menő, halálig tartó küzdelmeket mutatnak. Néha a vörös és csúf ördög játszhat velünk, aki egyfajta káosznak a szülőatyja. Az alakok úszva gabalyodnak össze. Isszák egymás leheletét, és kígyózva tekerednek. Talán már nem is a földön játszódnak ezek a jelenetek, hanem a Tartaroszban. Félig alvó lelkekként az Alvilág folyójában úsznak. A vörös, fekete, sárga, barna, és fehér színek dinamikusan hullámoznak a képeken.
A figurák néha harmóniában nyugszanak, néha káoszban tobzódnak, de mindenképp felzaklatnak minket nézőket. Végtelen a sor, az emberek sora. Csoportosan szeretkeznek, és sikoltanak, de végig megmaradnak spirituális lényeknek. Gerlóczy Sári nyíltan tükrözi vissza saját érzelmeit, kendőzetlenül tárja elénk ezt az izzó, temperamentumos valóságot.
