Ez egy titkos film. Vagy nevezzük inkább kakukktojás filmnek. Ez a film ugyanis a futásról szól. A film rövid leírásában is ez szerepel: Csijong, egy fiatal, éppen a közszolgálati vizsgájára készülő lány. A megmérettetés előtt azonban csapot-papot otthagy. Megpillant egy futó lány, Hjondzsut, és ő is ki akarja próbálni a futást.
Ez azonban álca. Ez a film nem a futásról szól. Annál sokkal, de sokkal mélyebb vizekre evez velünk, és Csijonggal. Persze, hogy miként és miért teszi ezt, annak oka van. Amennyiben nem ismerjük ezeket az okokat, úgy ezt a koreai filmet árvává és egydimenzióssá alacsonyítjuk. Akkor tényleg csak egy film lesz a futásról. Elsőként a köztisztviselői vizsgát kell megismernünk. Koreában ez a vizsga, vagyis ennek letétele egyenlő a biztos, kiszámítható jövedelemmel, megélhetéssel. Ez maga a társadalmi cél és álom. Nagyjából félmillió fiatal próbálja meg letenni azt minden évben a biztos jövő reményében. Ehhez évekig akár napi 10 órát is megfeszítve tanulnak. Egy ilyen vizsgának való hátat fordítás olyan, mintha valaki önként választaná a létbizonytalanságot. Mit hoz fel Csijong „mentségül” erre a hajmeresztő tettre? Ennyit mond csupán: Belefáradtam. És ez vezet el minket a második, sokak által nem ismert tényhez: 1990 és 2017 között az öngyilkosságok aránya az országon belül 90 százalékkal megnőtt, mellyel Korea a világ összes országát tekintve az első helyen áll, leelőzve Zimbabwét és Lesothot. Ennek fényében már egészen másként cseng a „belefáradtam” kifejezés.
A belefáradt Csijong (Moon Choi – Okja) tényleg mindenbe belefáradt. Belefáradt a barátjába, a szexualitásba, a taposómalomba. Ezért hátat fordít a jövőnek és munkát talál egy irodában. Valahogy eltartja magát, de valami hiányzik. És ez a hiány lengi be az egész filmet. A cél hiánya, a fiatalságra oly jellemző tűz hiánya, annak hiánya, hogy megéri élni az életet, mégpedig úgy, ahogy azt a többiek, az ősök, a hagyomány megmondja nekünk. Amikor meglát egy futó lányt, aki – nahát – a testével fut, valami feléled benne. Egy vágy arra, hogy érezze magát. Testközelbe kerüljön saját magával. Erről szól Hjondzsuval (Ji-hye Ahn – Helyedbe lép) kötött barátsága, de még mielőtt belemélyednénk az eseményekbe, már meg is kell állnunk, mert a kulcsokat már megkaptuk, és utána nekünk kell kinyitni azokat a zárakat, melyeket ez a film elénk tár. Nekünk kell felfedezni, hogy mit jelent az emberi test, amiben élünk, mi a vágy, és hova, melyik irányba kell elfutni ahhoz, hogy elmeneküljünk a nyomás elől. A film ekkorra már társadalomkritikává és szabadulófilmmé, szimbólum-alkotássá válik, ahol minden esemény a társadalom egy-egy válaszát mutatja, és minden cselekedet a benne élő fiatal erre adott lépését tükrözi.
Hogy milyen megoldás születik, sőt, születik-e megnyugtató megoldás azokra a kérdésekre, hogy van-e élet a konvenciókon túl és az öngyilkosság előtt? Erre a film utolsó jelenete ad választ, mely egyszerre lehet feloldozó és egyben rendkívül elkeserítő is számunkra. Aki így nézi ezt a filmet, annak nem a futásról fog szólni. És az élvezni fogja. Egy utolsó megjegyzés a kakukktojáshoz. Ebben a filmben nincs eltúlzott színészi játék, nincsenek – a távol-keleti, különösen a koreai filmekre oly jellemző – gyerekesnek tűnő, harsány tréfák, gegek. Ez a film valódi dráma. Egyszerű eszközökkel elmesélt, kis költségvetésű, ám annál erőteljesebb hatású, életközeli alkotás, mely elég titkot rejt magában ahhoz, hogy megérje megnézni.
