Egy kicsit hosszabb szünet után, de ismét egy remek filmmel és sztorival jelentkezik az Artsomnia Magazin cikksorozata, az Elfelejtett gyöngyszemek. Mai alanyunk Amerikában jelenleg is egy rendkívül népszerű alkotás, hazánkban azonban csak meglehetősen kevesen ismerik, amiért igazán kár. Egy minden elemében egészen sajátos, egyedi humorú műről van szó, amelyet pár tucat fiatal forgatott ahelyett, hogy egyetemre jártak volna. Jöjjön a Nevetséges Napóleon valószínűtlen sikerének története!
Hagyjuk ott az egyetemet és csináljunk inkább filmet!
Még 2002 tájékán történt, hogy Utah állam harmadik legnagyobb városában, Provóban található Brigham Young Egyetem nevű mormon magánintézmény két hallgatója, Jared Hess és Jon Heder forgatott egy rövidfilmet Peluca címmel, 500 dolláros költségvetésből, 2 nap alatt. A kb. 9 perc hosszú vígjáték története egy igen furcsa középiskolás srác, a Jon Heder által alakított Seth és két mexikói barátja kalandjait követi végig, akik iskola helyett inkább sorsjegyet mennek vásárolni. Az alkotást 2003-ban mutatták be először az elsősorban feltörekvő rendezők számára tartott Slamdance Filmfesztiválon, ahol a Peluca fogadtatása abszolút pozitívnak bizonyult. Olyannyira, hogy Jared Hess jó barátja, Jeremy Coon meggyőzte a fiatal rendezőt, hagyja ott a Brigham Young Egyetemet és inkább forgassa le a Peluca egész estés változatát, melyben producerként ő is szívesen közreműködne. Jared Hess végül beleegyezett barátja ajánlatába, aki hamar neki is látott, hogy előteremtse a film forgatásához szükséges összeget.
Hess eközben jelenlegi felesége, Jerusha Hess segítségével a forgatókönyvön dolgozott, rengeteget merítve saját emlékeiből. Az időközben „Napoleon Dynamite”-ra átkeresztelt főszereplőt – akinek neve az egész estés változat angol címe is lett – a rendező saját bevallása szerint gyermekkori önmaga és öt fiútestvére legfurcsább és „kockább” tulajdonságaiból, szokásaiból gyúrta össze. Nem ez volt azonban a film egyetlen, való életből vett részlete: számos, a cselekményben megjelenő esemény a rendező személyes élményein alapszik. Ilyen például az a jelenetsor, melyben egy helyi farmer egy egész iskolabusznyi gyerek szeme láttára lő le egy tehenet, hogy csak egyet említsünk.
„Csak egy csapat barát voltunk, akik összejöttek filmet csinálni.”
Miután a forgatókönyv elkészült, a fiatalok nagyjából egy évet töltöttek a stábtagok összegyűjtésével, akik végül 95 százalékban Hess és Coon egyetemi barátai közül kerültek ki. A meglehetősen szakképzetlen stáb mellett anyagiak tekintetében sem bizonyult rózsásnak a helyzet, hiszen a pénzt hajhászó Coont szinte minden befektető elhajtotta, mondván, a projekt „túlságosan furcsa”. Így végül igen szűkös, 400 ezer dolláros költségvetéssel indult meg a film forgatása 2003 júliusában, az Idahoban található Prestonban, ahol Jared Hess is felnőtt. A költségvetés szűkösségét jól jelzi, hogy a stábtagokat jóindulatú helyiek látták el étellel és szállással, illetve hogy a szűkös nyersanyagkészletek miatt minden jelenetet csupán néhányszor tudtak felvenni.
Utóbbi főleg a forgatás végére időzített táncjelenet esetében vált problémává. A stáb ekkorra már lényegében minden pénzét és nyersanyagát felélte, így a történet dramaturgiai csúcspontján található események leforgatására csupán egyetlen tekercs (kb. 10,5 percnyi) filmjük maradt. A főszerepet alakító Jon Heder így emlékezett vissza az ominózus forgatási napra: „Hatalmas volt a nyomás. Leesett, hogy ‘te jó ég, ez nem csak egy újabb vicces kis jelenet! Ez az a pillanat, amikor minden összeér és [Napóleon] áldozatot hoz a barátjáért. Ez az egész film lényege. Minden ide vezet. Napóleon egy vesztes volt. Ez az a rész, ahol győzelmet kell aratnia!’” Végül a stáb három felvételt készített három különböző zenére, melyekre Heder helyben improvizált. Ezek legjobban sikerült elemeiből vágták össze a jelenet végleges változatát.
A forgatás összességében a nehézségek ellenére is gyorsan és jó hangulatban zajlott. „Hatalmas móka volt abban a vidéki farmvárosban filmet forgatni. 23 nap alatt vettük fel az egészet, szóval nagyon-nagyon gyorsan haladtunk. (…) Csak egy csapat barát voltunk, akik összejöttek filmet csinálni.” – nyilatkozta később Jared Hess.
Az utómunka fázisa is tartogatott azonban érdekes fordulatokat. Miután a 35mm-es nyersanyagot digitalizálták, a produceri feladatokat is ellátó Jeremy Coonnak jutott a küldetés, hogy késszé vágja a teljes filmet. Mindehhez rendelkezésére állt egy drága Macintosh gép, rajta a Final Cut Pro nevű videoszerkesztő programmal, amelyet azonban Coon még életében nem használt. Végül az ambiciózus fiatalnak kilenc megfeszített, 18-20 óra munkával töltött nap alatt sikerült többnyire végeznie az utómunkával, így némi plusz finomítás után a Nevetséges Napóleon készen állt a bemutatásra.
400 ezer dollárból 45 millió
Az elkészült mű premierjére az eredeti Peluca című rövidfilmhez hasonlóan a Slamdance Filmfesztiválon került sor 2004-ben, ahol a forgalmazók azonnal lecsaptak az alkotásra. A Fox Searchlight Pictures a rendezvény első napján megkereste Jeremy Coont és 3,4 millió dollárért megvette a producertől a film kereskedelmi jogait.
Ezt követően, kb. 5 hónappal később mozikban is vetíteni kezdték a Nevetséges Napóleont, amely azonnal átütő sikernek bizonyult a közönség köreiben. A film egy év alatt az eredeti 400 ezer dolláros költségvetésének több mint százszorosát, majdnem 45 millió dollárt hozott, annak ellenére, hogy csupán viszonylag kevés vetítőteremben tűzték műsorra. A kritikusok is többnyire szerették az alkotást: sokan dicsérték merészsége miatt, hiszen a már jól bevált receptek követése helyett mert furcsa és különös lenni, és egyértelműen merőben új színt hozott a tinivígjátékok igencsak egykaptafás mezőnyébe. Ez a hatalmas siker magukat az alkotókat is meglepte. Kénytelenek voltak például újratárgyalni a főszerepet alakító Jon Heder szerződését, hiszen a fiatal – a szűkös költségvetésre való tekintettel – eredetileg csupán 1000 dollárt kért a munkájáért.
Amerikában a Nevetséges Napóleon hamar igazi kultfilm lett, és a mai napig is a tengerentúli popkultúra szerves részét képezi. A Bravo televíziós csatorna például 2005-ben a világ 14. legviccesebb filmjének választotta, Prestonban pedig egészen 2008-ig minden évben megrendezték a Napoleon Dynamite fesztivált. Sőt! A 20th Century Fox stúdió területén bronzszobrot is állítottak a főszereplőnek. Mindezek ellenére Magyarországon nagyon kevesen ismerik ezt az egészen különleges filmet, még annak ellenére is, hogy 2005 nyarán szinkronizálva nálunk is bemutatták. De miben is rejlik a Nevetséges Napóleon pikantériája? Mitől olyan egyedi és furcsa? Lássuk magát a filmet!
Epizódok furcsa emberek életéből
A történet szerint a meglehetősen furcsa és különc középiskolás srác, Napoleon Dynamite bátyjával, az egész nap internetes szerelmével chatelő Kippel és Carlinda nevű nagymamájával él egy eldugott városkában. A nagymama azonban egyik nap balesetet szenved és kórházba kerül, így két unokáját átmenetileg Rico nevű, folyton a befuccsolt amerikaifoci-karrierjét sirató fiának kell felügyelnie. Nem sokkal Rico érkezése után egy Pedro nevű új diák érkezik Napóleon iskolájába, akivel a címszereplő hamar barátságot köt.
Ez tehát a kiinduló helyzetünk, és ennél többet amúgy sem lenne könnyű elmesélni a történetből, mivel az a szó klasszikus értelmében nincs igazán jelen. A film ugyanis elég lazán követi csupán a megszokott hollywoodi dramaturgiát: nem nagyon beszélhetünk egyértelmű, jól körülhatárolható, felépített és tagolt sztoriról. Inkább csak a karakterek nevetséges életének képeit, az ő abszurd sorsaikat látjuk egymáshoz lazán kapcsolódó történetszálak és epizódok formájában. Ez annak ellenére is igaz, hogy megjelennek a cselekményben olyan tipikus tinivígjátékos elemek, mint az iskolai bál és az azt megelőző párválasztás problémaköre, vagy a diákelnöki posztért folytatott küzdelem. Ezek azonban a megszokottal ellentétben nem a történet fókuszában állnak, sőt, csupán mellékes események szerepét töltik be. Az igazi hangsúly ugyanis nem a sztorin, hanem a karaktereken van, azok pedig egészen fantasztikusak! Szinte mindegyikük kissé bugyuta, borzasztó abszurd és furcsa, de ennek ellenére is kifejezetten szerethető figura, akiknek minden mondatát, mozdulatát rendkívül szórakoztató hallgatni és nézni. A film így teljes biztonsággal építkezhet a karakterekre, nincs szükség esetlen és valószínűtlen „véletlenekre” vagy „fingós viccekre” ahhoz, hogy az alkotás humorfaktora végig magas legyen.
Önmagában azonban a jól megírt és eljátszott, szórakoztató karakterek kevesek lennének ahhoz, hogy a Nevetséges Napóleon ne csak egy sajátos humorú, egyszer nézős film legyen, hanem valami annál több. Attól lesz valódi gyöngyszem, hogy a jópofa szereplők kacagtató tettei és mondatai mögül igazi emberi drámák sejlenek elő, kinél egyértelműbben, kinél árnyaltabban. Ezektől érződik minden figura az abszurditása ellenére is jóval többnek, mélyebbnek, és ezért válnak érdekessé.
Ráadásul a film tökéletesen tisztában van saját karaktereinek túláradó bugyutaságával, és erre a filmnyelv egyszerűségével reflektál is! A kamera ugyanis szinte soha nem mozog a szemünk láttára, bonyolultabb felvételeket pedig egyáltalán nem láthatunk. Szinte minden snitt sima állókép, melyben esetleg egy kis variózás jelenik csak meg időnként. Olyan, mintha a szereplőkhöz hasonlóan az alkotás formanyelve is együgyű lenne. És mégis… Megszeretjük ezeket a furcsa figurákat, szurkolunk nekik, a játékidő végére pedig mindegyikük sorsa a maga módján, többnyire elrendeződik. Nem lesz egyikük sem kevésbé abszurd, de életük mégis a jó irányba billen, mi pedig ezt széles mosollyal nézzük.
Az egész alkotás üzenetét valahogy úgy lehet megragadni, ha összehasonlítjuk a központi szereplőket az őket körülvevő „normális” embertársaikkal, és rájövünk, mennyivel szerethetőbbek, érdekesebbek, és a maguk furcsa módján szimpatikusabbak azoknál. A Nevetséges Napóleon tehát a különcséget, a különcöket ünnepli. Azt hirdeti: lehetsz bármennyire furcsa, meg fogod találni a helyed a világban, és el fogod érni a céljaid, még ha nem is teljesen úgy, mint ahogy arra te magad számítanál.
