Az internet a közösségi oldalak és videómegosztó portálok korában egyre távolabb kerülünk a személyes kapcsolatoktól. Lassan már csak a Facebookról tájékozódunk barátainkról. Mindenről és mindenkiről rögtön akarunk tájékozódni, mindent tudni akarunk, ami az adott pillanatban történik, de azt nem tudjuk, hogy mi folyik igazából a nagyvilágban. Magyarországon nagyjából 36.000 ember él rabszolgasorban. Számuk évről évre nő, az elszigeteltebb települések miatt pedig akár még ennél is többen lehetnek. Ezeknek a periféria szorult embereknek pedig legtöbbször semmi lehetőségük nincs a menekvésre. Ilyen helyzetben akár több tíz évig is élhet valaki, ez alatt pedig a családdal vagy a barátokkal is megszakadhat minden kapcsolat. Ha emellett dolgozni jár, munkatársainak nem szívesen részletezi élethelyzetét, megbízni pedig nehezen vagy egyáltalán nem tud senkiben az áldozat, ez pedig megnehezít minden olyan társas kapcsolatot, ami ki tudná segíteni a helyzetéből.
Itt jön a képbe Tuza-Ritter Bernadett dokumentumfilmje, amiben megismerkedünk a már tíz éve egy családnál szolgáló Marissal. Maris önnön hibáján kívül került ilyen helyzetbe és már teljesen elfeledte milyen igazából szabadnak lenni. A filmben a családból csak részleteket látunk, egy kezet, lábat vagy vállat. Ez a rejtélyesség valamilyen szinten démonizálja a fogva tartókat, hisz arcukat sose látjuk, csak hangjukat halljuk. Tuza-Ritter Bernadett eredetileg csak egy felvételi kisfilmet szeretett volna forgatni Marissal, de aztán ez elhúzódott másfél évig és a kész alkotás bejárta már az egész világot.
A rendező Bernadett jó dokumentumfilmes módjára nem igazán folyik bele a cselekménybe, sokszor el is felejtettem, hogy van valaki Marissal. Ritkán vannak megszólásai a rendezőnek, legtöbbször csak akkor, amikor annak igazán helye van. Maris pedig éli az életét, munkába jár, takarít, főz, alszik egy kanapén és hó elején leadja a fizetését tartójának, Etának. A képi világban leginkább a titokzatosság, ami dominál, a főszereplőt mindig közelről és részletesen látjuk, de a nagytotálok mindig valami mellől vagy mögül készülnek. Mintha nekünk is ismerkedni kéne ezzel a helyszínnel. Pedig semmi különös nincs benne, a bútorok az ajtók a padló mind ugyan olyan, mint bárhol máshol, játszódhatna a film akár a szomszédban is, és ez a legfontosabb, mert Maris tartói is valakinek a szomszédai, akik talán nem is tudnak a dologról semmit. Sőt mi sem, hisz ezek a dolgok legtöbbször a felszín alatt elnyomva maradnak.
Bernadettnek is nagy szerencséje volt, hogy a fogvtartó korábban büszkélkedett, hogy vannak rabszolgái, ez hozta össze őt Marissal. Másik szerencséje, hogy Eta és családja butának nézték a rendezőt, ezt már a premier utáni beszélgetésből tudtam meg, és nyugodt szívvel hagyták forgatni lakásukban. Nekik ez, hogy van egy szolgálójuk teljesen természetes volt. Marisnak sem volt választása, hisz ők fedelet adnak a feje fölé és eheti a maradékot meg szívhatja a cigarettájukat. Ha ez nem lenne, mehetne az utcára, ezzel tartói is tisztában vannak és tudomására is hozzák. Az egyik legfontosabb, amit megmutat a film, hogy bizalom nélkül nehéz elindulni bárhova is. A támasz, hogy van melletted egy másik ember, aki át érzi a fájdalmadat és önzetlenül segíteni próbál, adja a legnagyobb erőt a legnagyobb döntésekhez. Ezekről a dolgokról felejtkezünk el manapság és ezekre a dolgokra világít rá a film valamint, hogy hogyan lehet kilépni a rabszolgasorból, és ha sikerül, hogyan lehet újra teljes életet élni.
