A Daft Punk 2013-as albuma egészen a nyolcvanas évekig repíti vissza a hallgatót. A lemez egészén végig érezhető a korszak évek pop-szintipop-funk triójának lenyomata, ami meleg basszus hangszínekkel, elszállós, űrbéli szintikkel jár. A jellegzetes giccses robothang már-már túl van tolva, ugyanakkor a hiánya erősen érződne a lemezen.
Szerkesztésileg egy roppant egyszerű formát követ a Daft Pank, tulajdonképpen az album nagy részén csak az alapvető eszközöket veti be, ami már elég, hogy egy zene működőképessé váljon: a ritmusért felelős dobkészlet, egy basszus, valamilyen akkordhangszer, dallamhangszer és persze a vezérszólam, ami leggyakoribb esetben az ének. Ez a fajta szellős szerkesztési mód engedélyezi számukra, hogy ne legyen túl telített a zene és minden hangszernek megfelelő szelet jusson a keverésnél. Ez nagyon kellemessé teszi az album mixeit, minden szólam tökéletesen érthető, a hangszerek nem versengenek egymással egy kis szelet figyelemért. Talán az egyetlen kivétel ez alól a záró Contact, ami sokkal agresszívabb sound design-al dolgozik az album többi részéhez képest.
A hangszeres játék szintén példaértékű, ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy ez a lemez rengeteg ember munkája, különböző zenészek, énekesek jönnek-mennek a számokban, van aki épp csak beköszön, van aki több alkalommal tiszteletét teszi. Egyrészről ez igazán lenyűgözővé teszi, hogy ilyen koherens hangzású album születhetett, másrészről viszont feleslegessé teszi, hogy egy egység munkáját méltassuk, sokkal inkább a producerek közti kommunikáció és interakció számíthatott a munkafolyamatban.
Az album zeneileg kínál egynéhány váratlan fordulatot, mint a Paul Williams által énekelt Touch című dal, ami ugyan nem rugaszkodik el szorosan az album zenei koncepciójától, viszont első hallgatásra a musical-es énekstílus és szerkesztés kifejezetten meglepő. A már említett Contact is szinte egy keményebb gitárzene dinamikájával támadja meg a hallgatót, ami az előzményeket tekintve szintén újszerű.
