2018. november 14-én este hét órakor egyetlen alkalommal levetítették a Coldplay: A Head Full of Dreams című dokumentumfilmet. Minden országban ugyanekkor, csak egyszer. Mit adhat ez a koncert, valamint kulisszák mögötti felvételekből és archív anyagokból összeállított dokumentumfilm egy, a Coldplay-t egyáltalán nem ismerő embernek? Tiszta elmével, előítéletek nélkül ültem be a Coldplay dokumentumfilmre.
A Pólus mozi ötös terme szinte teljesen megtelt rajongókkal. Mint disztribúciós ötlet, hogy egyetlenegyszer vetítsük a filmet, nem túl kifizetődő, azonban mint marketing fogás egy happeningnek annál izgalmasabb. Van abban valami gondolati többlet, hogy a világ több országában egyszerre tekintik meg a nézők a Coldplay első 20 évét feldolgozó filmet. Ez a „soha vissza nem térő esemény” élmény sok embert becsábított a moziterembe, de aki lemaradt, az se csüggedjen, hiszen az Amazon Prime Video e hónap 16-ától elkezdi az online terjesztést az angol nyelvterületen.
Mat Whitecross rendező, aki korábban az Oasis nevű rock bandáról is készített dokumentumfilmet Supersonic címmel, a Coldplay megalakulása előttről ismeri a bandatagokat, tehát a formáció létrejötte óta követi őket. A cselekmény szerkezetét egyrészt ez kronológiai történéssor adja, honnan hova jutott az angol rockegyüttes az elmúlt húsz évben. A másik szerkesztési elv a filmmel azonos című, legutóbbi Coldplay album turnéján felcsendülő dalok egymásutánisága adja. Ez azt jelenti, hogy sorban látjuk a nagyszabású koncerteken lejátszott dalok részleteit, egy kis háttérinformációval tarkítva. Ez a kettős narratíva kiegészíti egymást, nem lesz lapos a zenekar történelme, és ugyanígy nem lesz kontextus nélküli a sok koncertfelvétel sem.
A zenekar történetének elmesélésével azonban már nem lehetünk teljesen elégedettek. A dokumentumfilmekben rendkívül divatos, játékfilmekre jellemző dramaturgiát látjuk itt is. Kvázi nem tényfelsorolást látunk, hanem egy történet áll össze a néző fejében, aminek van eleje, közepe, vége, az ezekhez társuló plot pointokkal együtt. Ennek a történetmesélési eszköznek az első felvonásában (többek között) megismerkedünk a főszereplőkkel, esetünkben a zenekart alkotó fiatalemberekkel. Ez ebben a filmben teljességgel működésképtelen. Én, aki csak egyetlen Coldplay számot ismerek címről, nem vagyok tisztában a tagok neveivel, így nem volt elég, hogy a film elején egyszer kiírták azokat. Továbbá a súlyozás sem egyenlő. A frontember jóval többször szerepel, mint a többiek, ami alapvetően nem lenne baj, viszont a film szeretne másról is szólni. A dobos története teljes homály a számomra, aminek egyébként nagy jelentősége lenne a film szempontjából. Ki ő? Miért megy el? Miért jön vissza? Az, hogy nem jegyeztem meg névről az illetőt, betudható lenne a memóriám szűkösségének, viszont a történetét sem értem, amit a narráció hibájaként fogok fel.
A formai megjelenése a filmnek egyszerűen sok. A sok színnel és effektussal dolgozó koncertek felvételei összeegyeztethetőek a zenekar stílusával (hiszen az ő koncertjük), a képfilterek is igyekeztek valahogy ezt követni, de a jó ízlés határait súrolják, sőt át is lépik azt néha. A montázs szintén sok, és indokolatlan is. A forma után a tartalom sem elegáns. Bármennyire is magáénak érzi a zenekar a „higgy az álmaidban!” gondolatot, ezt már unalomig ismételte a filmtörténet, és a Coldplay: A Head Full of Dreams ugyanezt emlegeti fel minden eredetiség nélkül. És ehhez hasonló közhelyes mondatokkal van tele a film többi része is.
Ami nem a film hibája, azonban képtelen vagyok kihagyni a kritikából, az a felirat minősége. Ennyire rossz felirattal rég láttam már filmet. Sok helyen nincs is, sokszor az eredeti angol felirat felett van, hogy a rengeteg tartalmi és nyelvtani hibáról ne is beszéljek. Végül pedig, hogy ne zárjam rossz szájízzel a kritikát, megjegyezném, hogy a film egyáltalán nem rossz, kifejezetten vicces és élvezhető. Számomra is az volt, pedig semmi kapcsolatom nem volt a zenekarral korábban. Csupán tapasztalt filmnézőként elkerülhetetlenül belátja az ember, hogy mint film nem nyújt kimagasló élményt a Coldplay: A Head Full of Dreams.
