péntek, április 19, 2024

„Bárkinek ajánlom, aki valamilyen sebet cipel” – Interjú Tóth Barnabással, az Akik maradtak rendezőjével

Hazánk szeptemberben megnevezte, hogy idén az Akik maradtak című alkotással indulunk a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscarért, mi pedig ennek és az itthoni bemutatónak az apropóján ültünk le Tóth Barnabás rendezővel beszélgetni. Figyelem, az interjú nyomokban spoilert is tartalmaz, ezt az adott helyen jelezni is fogjuk. A filmről készült kritikánkat itt olvashatjátok.

Filmsomnia (F.) – Ma, az interjú napján van az országos bemutató, de a miskolci CineFesten már debütált a film, illetve volt nemrég egy premier előtti vetítés is. Kaptál már visszajelzést nézőktől?

Tóth Barnabás (T. B.) – Azt kell mondjam, hogy eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam, de nyilván, akinek nem tetszik, az nem fog odajönni, azt majd a kommentekben kell lemérni. Nem akarok rangsort állítani, hogy kritikus vagy szakmabeli ad róla véleményt, de nagyon jól esik, ha megérint olyan embereket, akik egyébként nem mennének el egy ilyen témájú filmre, és úgy jönnek ki a moziból, hogy ez tényleg jó volt. Az nekem szinte dupla öröm.

F. – Most, hogy tudod, az Oscar felé fog indulni a filmed, milyen teendőid lesznek? Hogy néz ki a naptárad?

T. B. – Vannak az Oscar-teendők, amiket nem is tudok még pontosan, mert ez most fog igazán sűrűsödni. Azt tudom, hogy az amerikai forgalmazó Los Angelesben már novemberben, illetve később több nagyvárosban, decemberben és januárban be akarja mutatni a mozikban, pontosan az Oscar-kampány miatt. Ezekről még nincsenek pontos dátumok, de már ez előtt, karácsonyig tele volt a naptár fesztiválokkal, tehát szerencsére egyre nagyobb a nemzetközi érdeklődés. Japánban is be fogják mutatni, jövő héten Koreába megyek, utána Chicagoba, a keleti part nagyvárosaiba egymás után, tehát most nagyon intenzív a dolog. Nyilván, ez egyfelől fárasztó is, de elképesztő várakozás van bennem, már csak turistaként is. Már most tudni, hogy körülbelül 90 ország nevez filmet (a legjobb idegen nyelvű film kategóriában – a szerk.), most ekkora a mezőny, ezt fogják később 10-re szűkíteni. Érdekes lesz megnézni, hogy ha eljutunk odáig, kik lesznek a versenytársak – bár számomra mindig furcsa dolog, amikor filmeket versenyeztetnek. Ettől persze izgatottan nézem a mezőnyt.

F. – Miért válthatott ki ekkora érdeklődést a filmed a Távol-Keleten?

T. B. – Ezt még nem tudom, okosabb leszek majd Korea és Japán után, de azt a nagyobb tapasztalattal rendelkező forgalmazó, Neil Friedman a Menemsha Films-től azt mondta, hogy Japán, Kína és Korea nagyon vevő lesz, a férfiak a főszereplő lány miatt, a nők meg az érzelmek miatt. Azért ez egy ilyen sírós-nevetős film, el tudom képzelni, hogy ez egy szenvedélyesebb közeg lehet. Nem tudom, mi vár ott rám, de a forgalmazó optimista.

F. – Hogyan került a kezedbe F. Várkonyi Zsuzsa Férfiidők lányregénye című, a film alapját adó könyv?

T. B. – Zsuzsával együtt dolgozunk egy Momentános produkcióban – a Momentán Társulattal improvizálunk –, és az egyik estünk, a Fröccs olyan, hogy azok a jelenetek, amiket játszunk a kollégákkal, azokat a színpadon ülő pszichológus (az egyik közülük F. Várkonyi Zsuzsa) játék után elemzi a nézőknek. Nem tudtam, hogy ő nemcsak szakkönyveket ír, hanem szépirodalmi regényt is, és pont volt bent pár példány a színházban, én pedig kíváncsian hazavittem. Rögtön megtetszett, hogy milyen olvasmányos, könnyed, mennyire szerethetők a karakterek és azok milyen jól megírt dialógokat mondanak, úgyhogy azonnal el is mentettem a potenciális filmtervek közé. Az ember mindig dédelget 5-6-10 tervet, és amikor Mécs Mónika producer felhívott a Van egy határ című kisfilmünk után, hogy mit csináljunk együtt legközelebb, bemutattam neki ezt az ötletet, ami neki is megtetszett, így pályáztunk közösen a televízióhoz. Ráadásul úgy szóltak a pályázati kiírások, hogy előnyben részesítették a történelmi témájú terveket, ez a XX. századi téma pedig sikeresen indult.

F. – Ha jellemezned kéne a két főszereplőt, Aldót és Klárátakár a könyv vagy a film, akár a kettő egyvelege alapján, akkor mit mondanál róluk?

T. B. – Magas labda, egy picit eltérőek a két műben. A könyvben Aldó az elején egy testi-lelki roncs, aki ugyan 42 éves, de megtört, fáradt, meggyötört, traumatizált személy, aki mindenét elvesztette a háborúban és ő maga is a táborokból jön haza, nagyon kevés életerő van benne. Klára egy éles eszű, pikírt, gyakran dacos kamaszlány, aki hirtelen bölcs öregasszonnyá válik, vagy hisztiző óvodássá, aztán később, ahogy meglátják egymásban a potenciális nevelőapát/nevelt lányt, és ahogy egyre szorosabban kötődnek egymáshoz, ott már akár egy későbbi aggódó feleség is benne van, vagy csak egy gondoskodó lény, szóval elég összetett a Klára figurája. Amikor elkezdtünk erre castingolni, vagy egyáltalán a forgatókönyvet írni, akkor annyit csaltam, hogy Aldót (Hajduk Károly) egy picivel férfiasabbra, talán egy kicsit fiatalabbra, megjelenésében egy kicsit vonzóbbra vettem, mint ahogy első olvasásra elképzeltem. Ugyanígy Klárával. Ha ez egy dokumentumfilm lenne és mondjuk fotókat kellett volna a Fortepanról válogatnom a karakterekhez, nem biztos, hogy Szőke Abigélt választottam volna, de bele akartam vinni a „mi lenne, ha…” aspektust is. Mi lett volna, ha egy másik korban éltek volna, vagy Klára csak egy kicsivel idősebb, esetleg Aldó csak egy kicsivel romlottabb annál a fél-szent embernél, mint a könyvben? Ahhoz, hogy a néző ezt átgondolhassa és elképzelhesse, ahhoz, úgy éreztem, egy szebb, vonzóbb, nőiesebb, és kevésbé harcias, cserfes, dacos, pökhendi, pikírt, ellenszenves, tüske-Klárát kellett találnom. Kicsit softosabbra vettem mindkettőjüket, meg talán életerősebbre is. Ascher Irma volt a casting director, mind a 30 beszélő szereplőt vele találtuk ki közösen egy szuper csapatmunka eredményeként, de nekem fontos volt az is, hogy az írónőt a két főszereplőről való döntésbe beavassam, és mielőtt leszerződtünk volna a színészekkel, kikérdeztem a véleményét. Nem voltam rá kötelezve, de szerettem volna, ha áldását adja rá, mégis csak benne van a történetben az ő élete is.

F. – Mennyire van benne?

T. B. – Erre nem szokott konkrétan válaszolni, de nem is nagyon feszegettem. Sokszor van az, hogy a mítosz vagy a tudatlanság sokkal érdekesebb lehet. Annyit tudok, hogy egyik karakter sem létezett pont úgy, ahogy a történetben. Szerintem Klárából sok van F. Várkonyi Zsuzsában, éreztem átfedést.

F. – [SPOILER!] Volt egy elég fontos dolog a könyvben, amit a filmből kihagytál. Korábban elolvastam a könyvet, majd miután megnéztem a filmet, végig az foglalkoztatott, hogy miért írtad ki végül a történetből az Aldo és Klára közti szexuális együttlétet?

T. B. – [SPOILER!] Ez azért érdekes, mert amikor először olvastam a regényt és elértem ehhez a részhez, az annyira tetszett és olyan bátornak, modernnek éreztem, hogy ennél a pontnál éreztem, hogy „ez film”. Erre tessék, nem került bele. Nagy utat jártam be ezzel én is és Muhi Klára, a forgatókönyv társírója is. A regényben ez az eset a semmiből jön, aztán semmi nyoma nincs. Azon a végzetes éjszakán egy pillanatra Aldóban több hétköznapi, illetve mélyről jövő, pszichológiai eredetű okból egy pillanatra felszínre tör a férfi, talán a nőgyógyász is egy kicsit, és megmutatja Klárának, hogy mire is képes egy női test. Ha ezt a filmen megmutatom, az mindenképpen egy sokkoló látvány lett volna, mi pedig sokkal finomabban szerettünk volna erre az egészre rájátszani, ártatlanabbul, de úgy, hogy valahogy mégis ott lebegjen a dolog, tehát végül tök más irányt vett az egész. Nagyon hamar eldobtuk ezt a vonalat, bár az más kérdés, hogy a forgatás során eljátszottunk a gondolattal, sőt, a színészek eljátszották, hogy más is történik, nem úgy, mint a könyvben, de mégis több, mint a végső verzióban. Leforgattunk több megoldást, néztük az eredményt a vágószobában, megoszlottak a vélemények, sokan voltak a mellett, hogy legyen szerelem, több szenvedély, de aztán a fegyelmezettebb énünk győzött, és szerintem ez nagyon javára vált a filmnek. Pontosan Aldó karaktere miatt, aki képtelen lenne erre, és ez a lényeg, az önfeláldozás. Ennek a filmek a legvégén, az én olvasatom szerint nagyfokú férfias önfeláldozásról van szó, amit elrontott volna, ha bármilyen módon tovább megyünk. Van, aki nem látja bele ezt a szálat a filmbe, hogy az Aldó emiatt is bánatos, és mégis ugyanúgy tud működni, mert enélkül is benne van az a kapcsolatukban, hogy Aldó mindene – mert szó szerint Klára a mindene – egyszer csak elmegy Amerikába vagy egy felelőtlen vőlegénnyel ki tudja, mibe sodródik.

F. – Egy kicsit úgy éreztem, mintha a film végét elharapták volna, hiszen a könyvben még volt néhány oldal, amiből többet tudhattunk meg a főszereplők sorsáról. Nem akartál egy ívet, egy villanásokból álló felfutást adni a nézőknek ezzel kapcsolatban?

T. B. – Ez valószínűleg azért van, mert olvastad a regényt. Voltak ötletek, különféle verziók, például hogy Klára már terhes és Aldó a nőgyógyásza, volt olyan terv, hogy Klára egy buszmegállóban állva a temetőbe indul Aldó sírjához, de szerintem ez mind felesleges kör lett volna. Az igazán nagy filmeket megnézve fontosnak tartom, hogy a néző, ha nem is hiányérzettel, de felkavarva jöjjön ki a moziból. Ha túlságosan lezárjuk vagy túl nagy a happy end, az mindent megold, és ez szerintem nem az igazi. Nekem jó az, ha a néző ez után még gondolkozik a filmen.

F. – Mesélsz nekünk a forgatásról? Ha jól tudom, tizenkilenc napotok és egyetlen kamerátok volt, illetve egy ekkora produkcióhoz képest harmadnyi büdzsé.

T. B. – Az volt a szerencsém, amellett, hogy Mécs Mónika volt a producerem, aki egy rendkívül tapasztalt és megbecsült személy a szakmában, hogy legutóbb a Susotázs és korábbi rövidfilmek kapcsán sok tapasztalatot gyűjtöttem, áldozatkész, inspirált és kreatív kollégákat ismertem meg, mint például Pirisi László zeneszerző, vagy Marosi Gábor operatőr. Profi volt a stáb, a film pedig nagyon elő volt készítve. Rajk László tökéletes helyszíneket talált, vagy ha nem talált, akkor felépítette és összevonta, például a mozi, az árvaház és a tánciskola az ugyanabban a teremben kapott helyet, az itt látható jeleneteket két nap alatt le tudtuk forgatni egy hét helyett. Nagyon fegyelmezett volt a munka.

F. – Kényszerűségből dolgoztatok egy kamerával?

T. B. – Nem igazán, ezt a Gábor kérte, én pedig hallgattam rá. Két kamerával az ember egyrészt picit elkényelmesedik, másrészt koncentráltabb eredmény születik, ha csak egy kamerát használunk. Mondhatni, teljes kreatív kontrollt akart – két kamerával már két operatőr dolgozik. Régen szinte mindent egy kamerával vettek fel, ami azt jelentette, hogy egy beállás és rögzítés után átállás következett, és amíg a kamera forgott, az adott szereplőt vette, adott jelenetben. Rájöttem, hogy Gábornak nagyon sokat számított a kameramozgás, és ezért is vagyok hálás neki, mert azzal, ahogyan a kamerát mozgatta, tulajdonképpen társíróvá vált. Ahogy Mógor Ági vágóval később láttuk, sok esetben nem is kellett megvágni a felvételeket, mert Gábor megoldotta, ha kellett, egyik arcról gond nélkül váltott a másikra, vagy ha mélységben voltak elhelyezve a szereplők, akkor a tökéletes pillanatban élesített. Jól világít és gyorsan, szűkített eszköztárból, kevesebb emberrel is bevilágít egy adott jelenetet, érzékeny és tűpontos kameraállással dolgozik, tényleg szinte ő is írja a filmet. Sok hosszabb beállítást használtunk, mert vannak belső vágások benne, amit Gábor irányított.

F. – A kamerahasználat mellett kiemelném a filmben felhangzó dallamokat, zajokat, zörejeket. Azt szokták mondani, hogy minél kevésbé vesszük észre ezeket, annál jobban végzik a munkájukat. Hogyan dolgoztatok a zenét illetően?

T. B. Mindig úgy dolgozok, hogy hangulatzenéket válogatok, többnyire más művekből, amikre megvágom a filmet, mert a zeneszerző általában már egy vágott anyaggal kezd, már csak a hosszok miatt is. Ez egy kegyetlen műfaj, mert előre kell megvágnod a hangot, aminek a nagy részét aztán úgyis kidobod, ezek tulajdonképpen mankózenék, ráadásul ezekbe bele is szeretek, hiszen egy már sikeres műhöz készültek. Megvágtam azokra a filmet, aztán el kellett vinnem az anyagot a Lacihoz (Pirisi László zeneszerző – a szerk.), ő azt leborotválta és teljesen újakat adott hozzá. Ez egy nagyon sérülékeny pillanat, mert megszerettem egy „A” zenét, aztán kapok egy „B”-t, és ez gyakran fájdalmas is, mert nem mindig az van, amit én szeretnék. A zene nekem mindig egy különösen érzékeny pont. Alkalmazott művészet, és ebből a szempontból nem irigylem a Lacit, mert nagyon sokszor, nagyon sok verziót kell csinálni valamiből. Sokszor nem értettünk egyet, de itt egy film után kellett menni, az se jó, ha túl szorosan leköveti a sztorit, de az se jó, ha semmi köze a hangnak a képhez. Ahogy a Rózsaszín sajthoz kitaláltunk egy hangszert, a hang drum-ot, úgy itt a mellotront, ami a 60-as évek végén, 70-es évek elején megjelenő mesterséges hangszer, még talán King Crimson vitte csúcsra. Van benne egy kis templomi orgona, egy pici gitár hangzás, esetünkben ez lett a zene alapja. Ha csak hosszan lenyomunk rajta egy vagy két billentyűt, akkor is van egyfajta vibrálása, akár elhajlása is. Például abban a jelenetben, ahol Klára Aldó fényképalbumjait nézi, ott egy ilyen hosszan kitartott hang hallatszik, majd el is hajlik – ezt se a Laci tette bele, ez szintén a mellotron saját hangzása. Vannak persze igazi zenészek, többszólamú hegedűk, klasszikus hangszereken játszott élőzene, így egyben pedig egy nagyon finom elegyet alkotnak. Sokat szenvedtünk, sokszor haragudtunk is egymásra, elegünk is volt egymásból, de szerintem a végeredménnyel mindketten elégedettek vagyunk.

F. – A forgatás, illetve az alkotói folyamat során mindig a tiéd volt az utolsó szó? Voltak „nünükéid”, amikből nem engedtél?

T. B. – Nem volt olyan, ahol vesztesként jöttem volna ki. Voltak olyan pontok, ahol sokat küzdöttünk, ahol valaki nagyon tartotta magát az elképzeléséhez (például az egykamerás megoldás), ahol papíron vesztettem, de végeredményben jól jártunk. Ilyen volt még a vágás során az Ágival való közös munka. Én már vágtam volna, hogy tempós legyen a jelenet, de Ági leintett, „várj még, nézd”. Sokszor volt, hogy úgy éreztem, ráhagyom a másikra az egészet, de olyan nem volt, hogy a végső kópiában ne tetszett volna valami, nem tudnék se hozzátenni, se elvenni belőle. Végső szó? Jobban szeretem, ha mindenki elégedett a végeredménnyel, inkább, mint hogy mindenáron az én szavam döntsön. Persze mindig van, most is volt olyan kiélezett helyzet, amikor a forgatáson a rendezőtől el is várták, hogy döntsön, gyakorlatilag egy forgatási napon reggel 9-től este 10-ig folyamatosan ilyen döntéseket kellett meghoznom.

F. – Mit éreztél, amikor először egyben megnézted a filmet?

T.B. – Hű, erre pontosan emlékszem, az Inforg irodájában voltunk. Én gyors, pörgős típus vagyok, Ági meg egy lassabb, átgondolós típus, az én fejemben már összeállt a film, ő pedig a vágás során szembesült ezzel a mérhetetlen gazdag és érzékeny anyaggal és emlékszem, hogy én gyorsan végezni akartam, mondtam is Áginak, hogy haladjunk, majd a végén szöszölünk. Amikor végül elkészültünk, megnéztük, és emlékszem, hogy mindketten teljesen padlón voltunk. Kimentünk ebédelni, nem is tudom, hány korsó sört meg kellett innunk, és csak meredtünk magunk elé, hogy ez nagyon erős lett, mennyire hatással volt ránk. Ami persze picit amatőr, egy rendező ne érzékenyüljön már el ennyire a saját filmjétől, de ez a két színész egyszerűen csodálatos, pontosan levitték a történet egész kottáját. Emlékezetes első vetítés volt. Onnantól kezdve éreztem, hogy ebben van potenciál, és valahogy sejtettem, hogy ezt a filmet Amerikán keresztül kell felfedeztetni, mert egy picit amerikai narratívára és esztétikára épülő alkotás, szerintem. A castingtól kezdve, a világításon át a zenéig úgy dolgoztam, mint az amerikai független filmesek, azzal a fajta filmnyelvvel – mert én is azokat szeretem a legjobban. Sejtettem, hogy a nagy európai fesztiváloknak nem fog kelleni, nem is kellett, de bíztam abban, hogy Amerika ezeket meglátja benne, és onnan esetleg ide visszapattanva Magyarország is felfedezi, és végül szó szerint ez történt.

F. – A történeteid többségében emberi kapcsolatokat boncolgatsz – ez szándékos választás? Hogyan inspirálódsz, honnan veszed az ötleteidet?

T.B. – Nekem furcsa, ha valaki nem emberi kapcsolatokkal foglalkozik, az olyan filmek általában el is kerülnek engem, és szerintem a nézők többségét is. De ha például a kezembe kerül egy cikk vagy egy könyv, vagy meghallok egy anekdotát, esetleg elcsípek egy pillanatot a metrón, azt nem úgy méricskélem, hogy emberi-e vagy nem, hanem a szerint, hogy bele tudnék-e látni egy filmet vagy sem. Szeretem a drámai mélységet, és azt különösen szeretem, ha valami humorral tud elegyedni, ez az úgynevezett dramedy, ez áll hozzám a legközelebb, ezeket keresem. Ritka az olyan ötlet, ami a semmiből jön, többnyire olyan témát választok, ami velem vagy a környezetemben történik, vagy a sajtóban olvasom, utóbbiból például sorozat-ötletem is van.

F. – Ki a kedvenc rendeződ?

T.B. – Egyet válasszak? Még ha kettőt-hármat kéne, az is nehéz lenne, de elsőre Milos Forman neve ugrott be, egyike azoknak, akik leginkább a szívemhez szólót tudnak alkotni. De például nagyon szeretem David Fincher formalizmusát, ahogy világít, ahogy vág, ahogy a kamerát kezeli, de tőle például nem tudom azt megtanulni, hogy hogyan csináljak mély emberi történeteket. Többen vannak még, Nolant is említeném, ő is elképesztő, de itt van még Michael Haneke, mesteri, ahogy rendez, ahogy színészt vezet. Tudnám még sorolni.

F. – Szerinted merre tartunk? Mi a véleményed a mozik mostani felhozataláról, a sok folytatásról, remake-ről, képregényadaptációról?

T. B. – A mozikban, a nagy vásznon Amerikából szinte csak ezek jönnek ki. Ez engem személy szerint teljesen hidegen hagy, bár semmi bajom nincs velük. Három gyerekem van, folyton ezeket nézik, ezért ismerem őket, de totál elmennek mellettem. A mozi egy dolog, a másik a streaming, ami szerintem sokkal izgalmasabb, és szerintem a legtöbb alkotót már inkább ez érdekli, mint platform. Egyrészt nagyon jó, hogy sokkal több idő van az emberi kapcsolatok kibontására és a karakterek árnyalására, történetfordulatokra, másrészt bátrabbak a finanszírozók, mert több stílus, mélyebb, szokatlanabb, váratlanabb, vagy csak finomabb, halkabb dolgok, mint például az Akik maradtak, azok is meg tudnak élni, és én is inkább ezeket keresem, ezeket nézem. Legutóbbi példának a Csernobilt hoznám fel, az utóbbi öt évben ez tetszett legjobban azok közül, amiket láttam. Valószínűleg vége ennek a rendező-központúságnak, a legtöbb jó sorozatról már nem is tudjuk, hogy ki rendezte, ki írta, a tartalom dönt, az, hogy jó-e a sztori, jók-e a színészek. Eltűnőben van ez az elitista művészkultusz, ami Amerikát és Európát sokáig uralta, főleg a 70-es, 80-as években. Szerencsére mindig lesznek nagy zsenik, de a történetek és a színészek felé megyünk el, és én is ezt keresem, ezt akarom csinálni.

F. – Kinek ajánlod a filmedet?

T. B. – Legszívesebben azoknak, akik azt mondják, hogy őket nem érdekli még egy holokauszt-történet. Egyrészt mert ez nem az, másrészt pont nekik van erre szükségük. Hülyén hangzik, hogy mindenkinek, mert, mint minden rendező, én is arra vágyok, hogy minél többen nézzék, de azt mondom, hogy adjanak egy esélyt neki, hátha tudok, tudunk még újat mondani a témában. Olyanoknak különösen ajánlom, akik valamilyen traumával küzdenek, bármilyennel. Amerikában odajött hozzám egy katona, aki Irakban szolgált, aki számára borzalmas volt a katonaság, csak az egyetemi tanulmányai finanszírozása miatt ment, és azt mondta, pont most, pont erre a filmre volt szüksége, milyen sokat adott neki ez a történet, és megköszönte. Bárkinek ajánlom, aki valamilyen sebet cipel. Ettől egy picit jobb lesz.

F. – Azt még elmondod, hogy min fogsz a következő időszakban dolgozni?

T. B. – Több tervem is van, Mónival is beszéltünk már ezekről, az egyik a Boszorkányok, ami Könyves Kálmán idején játszódik egy kis faluban, ahol a nők fellázadnak az ítéletük ellen és gyakorlatilag hadsereget szerveznek a férfitársadalom ellen. Még nagyon messze van a megvalósítástól, de az első könyv verzió már kész.

F. – És mit csinálsz, amikor épp nem rendezel?

T. B. – Színházban vagyok a Momentán Társulattal, emellett az ELTE-n tanítok filmrendezést, ha látom a családom, akkor velük is vagyok, illetve lakást újítok, per pillanat mindezt egyszerre.

Fotók: Temesvári Gergely

Friss

City scape, avagy Budapest sokféle arca: Az Álmatlanság című kiállításon jártunk a Zikkurat galériában

Alvászavar, insomnia, alvásképtelenség. Sokan küzdenek ezzel a problémával. A Zikkurat galériában olyan képzőművészek alkotásait...

Horrortörténeti remekművek részhalmazait kombináló alkotás: Szeplőtlen (Immaculate – 2024) kritika

Sydney Sweeney az Eufória óta az egyik legnépszerűbb színésznővé vált egy olyan filmipari közegben,...

ARA San Juan: Az eltűnt tengeralattjáró minisorozat (ARA San Juan: The The Submarine that Disappeared limited series, 2024 – Netflix) kritika

Ha hirtelen össze kell foglalnom, mit gondolok összességében a Netflix ARA San Juan: Az...

A művész és a társadalom – Szurcsik József: A varázsló kertje című kiállításán jártunk

Szurcsik József képzőművész kiállítása a Műcsarnokban látható. Címe: A varázsló kertje. A címadó képet...
Majer Judit
Majer Judit
Műfajtól függetlenül képes vagyok rajongani filmekért és sorozatokért, igyekszem bennük meglátni a jót, és szeretem őket részletekbe menően is elemezni. Objektív kritika nem létezik, de törekedni kell rá.

Hasonlóak

SINA – Utak a jövőbe (egy szubjektív riport)

Augusztus 02-19-ig volt megtekinthető Szilágyi Imola Nelli (SINA) OTTHONOM című szóló kiállítása a budapesti...