Tudom, hogy nem illik egy könyvet a borítója alapján megítélni, de ha az ember beül egy filmre aminek az a címe, hogy az „Igazi csoda”, akkor nagyjából lehet sejteni, hogy mire számítsunk. És itt nem egy eltolt műfordításról van szó, a film eredeti címe „Wonder”. De nem szabad szőrösszívűnek lenni, végülis Karácsony van, és ebből az alkalomból csupa szívmelengető film készül, amiről illik szívmelengető kritikát írni. A filmet rendező és egyben társ-forgatókönyvíró Stephen Chbosky olyan filmeket tudhat maga mögött , mint a Szépség és a Szörnyeteg élőszereplős Disney-klasszikusa, vagy az Egy különc srác feljegyzései. Úgyhogy aki vevő erre a stílusra, az valószínű most sem fog csalódni.
A történet középpontjában egy 12 éves kisfiú, Auggie Pullmann (Jacob Treamblay) áll, aki egy génhiba folytán arcdeformitással született. Auggie-t eddig édesanyja (Julia Roberts) tanította otthon, azonban az iskolát ő sem kerülheti el, a beilleszkedés pedig még egy egészséges gyereknek sem könnyű a gyerekek – sokszor kegyetlen – világába. A történet ismerős lehet, az 1985-ös Maszk című film (nem, nem a Jim Carrey-s) Cher és Eric Stoltz briliáns alakításával ugyanúgy egy torz arcú fiú küzdelmes életét mutatja be, rendkívül érzékenyen. Itt azért egy cukormázzal leöntött verzióról van szó. Az eredetileg kifejezetten szép arcú kisfiút, Jacob Treamblay-t sminkesek torzították el, na de nem kell aggódni, nem annyira, hogy megakadjon a karácsonyi bejgli az ember torkán.
Az aggódó szülőket Julia Robert és Owen Wilson játssza. Julia Roberts lassan kinőtt abból a korból, mikor még a nevével el lehetett adni bármilyen gagyit. Tény, hogy annak idején dollármilliókat termelt Hollywoodnak azzal, hogy villogtatta a millió dolláros mosolyát meg a kétszázhúsz centis combjait. Azonban az utóbbi időben elkényelmesedett, főállású anyuka lett – amivel megjegyzem semmi gond – csak néha ugrik be egy-egy pofavizitre valamelyik biztonságos romkomba. Ezúttal is teljesen feledhető volt, szerepe az aggódó pillantások tömkelegében kimerült. Owen Wilson pedig a megszokott kis szőke, homlokába csavarodó loknijaival maga a megtestesült 90-es évek. A szerethető a vicces(kedő), buddy-apukát már csuklóból letolja, de holnap már nem is emlékszünk rá.
A filmmel az a legnagyobb baj, hogy a karakterei nem szerethetőek. A nézőnek Auggie-val kéne azonosulnia, hiszen egy beteg kisfiú már önmagában empátiát vált ki. De az a baj, hogy a betegségén 5 perc alatt túl lehet lépni, és a néző nem lát mást, csak egy elkényeztetett, sokszor pökhendi gyereket, aki nem (feltétlenül) a külsejével váltja ki az ellenszenvet a társai körében. Csak egy példa: mikor Auggie-t három iskolatársa – felsőbb utasításra – körbevezeti az iskolában, egyikük megkérdi, hogy mi történt az arcával. Rohadjak meg, szerintem tök jogos kérdés. A két másik iskolatárs, a későbbi barát, és egy öblítő-reklámban domborító szőke kis virágszál – tökéletesen életszerűtlenül – bunkónak titulálja a kérdezőt, Auggie pedig válasz helyett kioktatja, hogy többször is rosszul használta az „állítólag” szót. WTF?!
A szülők pedig azért nem szerethető karakterek, mert Auggie-t végig nyomorékként kezelik, ezzel pedig nem egy életrevaló kölyköt nevelnek, akinek szerethetősége miatt tudunk elvonatkoztatni az arcától, hanem egy sértődékeny, mindenkiben ellenséget látó kisfiút. Bár volt egy-két gyenge kísérlet a forgatókönyvben a nehéz helyzetek humorral való kezelésére, ami talán működött is volna ha erre a vonalra egy kicsit ráerősítenek az alkotók. Ez sajnos elmaradt, kapunk viszont olyan bölcsességeket, hogy Oravecz Nóra sírva könyörögne a receptért. Az egyedüli karakter, akivel nézőként azonosulni lehet, és aki valóban empátiát vált ki, az Auggie kissé mellőzött nővére, Via. Izabela Vidovic szépen hozta a magányos, szülői törődésre vágyó, ám öccsét nagyon szerető lány szerepét, majdnem azt mondom, hogy ellopta a show-t a „nagyok” elől.
