Bevezetésnek egy kis ismertetés: a film megtörtént eseményeken alapul. A rendezőnő, Malgorzata Szumowska meghatározó a szakmában, most tárgyalt filmjéért a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst- Medvével jutalmazta. A főszereplő, Mateusz Kosciukiewicz pedig 2011-ben az Év színész felfedezettje volt Lengyelországban.
Jacek (Mateusz Kosciukiewicz) szereti a heavy metalt, Jacek szereti a csaját, Jacek egy boldog lázadó – ha csak rock and rollal vegyített szirupos történet volna, senkinek sem ajánlanám, hogy befáradjon a moziba. Hál’ Istennek, a kliséket a film mindössze bevezető-jelleggel alkalmazza. Jacek – mint említettem- elégedett az életével vagy legalábbis nincs oka panaszra. A családja viszont furcsa. Nagyon furcsa. Hol is játszódik a történet? Egy vallás uralta kis közösségben, ahol még szárba sem szökkent a megértés és a felebaráti szeretet, hiába imádkoznak a templomban eleget.
Egy olyan világot ismerünk meg, amely egyértelművé teszi számunkra, hogy a hit –amennyiben mellőz minden racionalitást – pusztító erejűvé válhat.
Nincs háború, se vérontás, van viszont egy család, ahol probléma az, hogy a srácnak hosszú a haja, gondot okoz a zenei ízlése, és hogy mennyire erkölcsös vagy éppen erkölcstelen a barátnője. És ugyanez igaz Jacek egész lakóközösségére is. A filmben Jacek súlyos balesetet szenved, de nem csak ezt dolgozza fel a történet.
Feldolgozza – mint már említettem – a vallás oly sokszor előforduló elképesztő ostobaságát, többszörösen utal az előítéletekre és a rasszizmusra, a korrupcióra (a pap a fiú kezelésére gyűjtött adományt lazán zsebre rakja), és arra, amelyet a leginkább kihangsúlyoztak: ha változol –akárcsak külső értelemben – számíthatsz az elfordulásra, árulásra. Számíthatsz arra, hogy tűzbe mehetsz azért, aki számodra a legfontosabb, koránt sem biztos, hogy érzelmeid viszonzottak. A történet tökéletesen prezentálja, hogy a szeretet lehet totális hazugság, de akár végtelen is.
Egyáltalán ítélkezhetünk e afölött, hogy másoknak mit jelent, meddig tart a szeretet? Nehéz lesz szavakat találnotok, ha megnézitek ezt a filmet.
Jacek részt vesz a legnagyobb Jézus Krisztus szobor építkezési munkálataiban, és a balesethez nem túl hiteles módon lezuhan. Itt egy kis kritikával illetném az alkotókat: körülbelül úgy nézett ki a jelenet, mintha megunta volna az egész melót, és pihenésképpen a mélybe vetné magát. Ügyesebben is megoldhatták volna azt a fordulatot, amely igazi változást hozott. A késleltetés viszont egész jó volt: pont elegendő információt kaptunk Jacek kapcsolatrendszeréről, és pont eleget várattak minket azzal, hogy szörnyülködhessünk a főhős eltorzulásán. Jaceken hajtották végre Lengyelországban az első teljes arcműtétet. Itt fricskával illetik az egészségügyet is az orvos közönyével, amikor közli Jacek nővérével, hogx őket terhelik a további felmerülő költségek. A kritikák azonban nem érnek véget. Következzék a média. Az a média, amely igazi vérszomjas ragadozó, és lecsap a srácra, valamint nem túl intelligens családjára. A médiát nem érdekli Jacek fájdalma, sőt Jaceknek itt még nem is fáj igazán, nem fáj, mert hitt abban, hogy az arcát leszámítva minden más változatlan. A médiának azonban sablon kérdésekre adott sablon válaszok kellenek. Vagy provokáció és szenzációhajhászság. Például azoknál a részeknél, amikor megkérdezik a szerencsétlenül járt srác testvéreit, aggasztja-e őket a félelmetes látvány.
Jacek hitt. Hitt abban, amiben mindannyian hinnénk, ha ilyen helyzetbe kerülnénk. Természetesen Jacek a reményeivel tévedett. Igencsak szíven ütött a történet. Szíven ütött, mert azt hisszük, az anyai szeretet feltétlen. Ez döntő többségben természetesen igaz, de a filmben szereplő édesanya (Anna Tomaszewska) azonban kivétel. Ördögűzésben gondolkodik és undorodik gyermekétől. Nem mondanám hihetetlenül karizmatikusnak az édesanyát, de tény és való, hogy mindig nehéz hozni egy ennyire negatív figurát. Az édesapa kevés szerepet kapott, ennek ellenére pozitív hősként hivatkozhatunk rá. Jacek nővére (Agnieszka Podsiadlik) viszont egészen fantasztikus: ő az, aki képviseli azt a szeretet, amelyet mindnyájan adhatunk, és amire vágyunk. Küzd, nem adja fel, megy, ha kell, metált hallgat, ha kell, elküldi a fenébe a papot vagy felkeresi és számon kéri a legnagyobb árulót.
Az alkotás számomra azt a kérdést ébresztette fel, hogy mivel vagyunk előbbre: Előbbre vagyunk-e azzal, ha belátjuk, hogy a szerelem sok esetben inkább esztétikai alapokon nyugszik, mintsem lelki összeköttetésen? Előbbre vagyunk-e azzal, ha álszenteskedünk, és elítéljük Jacek excsaját, Dagmara-t (Malgorzata Gorol)? Akik megnézik a filmet, nem feltétlenül ismerik majd el, de többségük a lányhoz hasonlóan cselekedne. Ennek az oka pedig nem más, mint a valódi szeretet hiánya. A moziban egymás mellett él az önfeláldozás és a teljes elfordulás, ami merész és izgalmas párosítás. Írásomban megemlíteném még a szép, homályos képeket – megmutatták nekünk Jacek szíve hölgyének saját magát is mentő képzelgéseit, továbbá több mint rendben volt a közös lovaglás, no és az, hogy a film elején felszállt a buszra a lány, majd a végén az Arcát elvesztett, de saját életét megismerő srác. S hogy van-e egyáltalán a busznak végállomása? Ezt rábízták a Nézőközönség fantáziájára.
