Ha hirtelen össze kell foglalnom, mit gondolok összességében a Netflix ARA San Juan: Az eltűnt tengeralattjáró című minisorozatáról, nem tudom megkerülni az „Adtam a sz-nak egy pofont” filmművészeti szakkifejezést. A nyolcrészes dokumentumfilm azt igyekszik körüljárni, miért süllyedt el 2017-ben az argentin haditengerészet San Juan nevű tengeralattjárója 44 emberrel a fedélzetén, és hogyan zajlott az ezt követő nyomozás. Gyakorlatilag egyetlen dolgot tudhatunk meg konkrétan, de azt eddig is tudtuk: 44 ember meghalt.
Katonai ügyekben nyomozni nyilván az emberi hülyeség legmélyebb bugyraiba visz. Örülhetünk, ha egyáltalán annyiban biztosak lehetünk, hogy volt ott tenger, meg járt alatta valami, hiszen a részletek kilencvenkilenc százaléka nemzetbiztonsági okokból olyan szigorúan titkos, hogy meglehet, hogy esetleg talán soha nem is létezett, de ezt se cáfolni, se megerősíteni stb. stb. Ezt az alaphelyzetet tovább súlyosbítja a katonaság kívülálló szemmel nézve néha érthetetlen (bár gyakorlati szempontból nyilván elengedhetetlen) merev szabályrendszere, a parancs-hierarchia és a kötelező szűklátókörűség, ha pedig ez nem lenne elég, a katonaság feje felett ott vívják mindenkori csatájukat a demokrácia négy éves etapokra huzalozott szerencsevadászai v.ö. politikusok, és ha esetleg még mindig úgy gondolnánk, hogy van kiút, akkor jönnek a gyásztól (nyilván teljes joggal) elvadult, mindenáron azonnali felelőst követelő rokonok, és a rájuk telepedő, mindenhez (is) értő újságírók és ügyvédek. Ember legyen a talpán, aki ebből bármit ki tud hámozni.
A Netflix-sorozat becsületére legyen mondva, hogy ezt a káoszt tökéletesen, ráadásul részrehajlás nélkül érzékelteti. A nyolc (szerencsére nem túl hosszú, bár helyenként végtelennek tűnő) részben tényleg csak az nem szólal meg, aki nem akar. Meghallgathatjuk a haditengerészet képviselőit, akik szerint mindenki az elvártaknak megfelelően cselekedett, akkor is, ha a tengeralattjárón amúgy rohadt a levegő. A kormány és az előző kormány tagjait, akik lelkesen mutogatnak egymásra. Az elhunytak családtagjait, akik természetesen tudják, hogy a férjük-fiuk a legjobb ember volt a világon és folyamatosan 110%-on teljesített, ha bárki azt állítja, hogy hibáztak, az csakis hazugság lehet. Az ügyvédeket és az újságírókat, akik még Chuck Norrisnál is többet tudnak. Min-den-kit. Bepillantást nyerhetünk a valószínűleg totál korrupt argentin mindennapokba, így például megtudhatjuk, hogy a kormánynak ezernyi tennivalója közepette arra is volt ideje, hogy a panaszkodó rokonokat bepoloskázza. Érdekes adalékokat kapunk arról, hogy a Falkland-válság (ami gyerekkoromban igen komoly eseménynek számított, most meg örülhetünk, ha emlékszik rá valaki) hogyan parázslik és füstölög kicsiben egészen a mai napig. Ami az egészből fájóan hiányzik, az egy józan hang, ami végigvezetne a történeten, rámutatna a nyilvánvaló hülyeségekre, és ráirányítaná a figyelmünket a nagyon kevés konkrét tényre.
Pontosan ez az a szempont, ahonnan nézve a sorozat teljesen reális képet fest, nem csak az argentin, hanem úgy általában a globális viszonyokról. A 21. században a jel elveszik a zajban, nincs józan hang, nincs vezető szál, hajrá, (átlag)emberek, mindenki szóljon hozzá bátran, aztán tegye össze a részleteket, ahogy tudja. Bárki, aki vezető hangnak tetteti magát, az nyilvánvalóan manipulál. Vagy nem. Vagy csak akkor igen, ha nem azt mondja, amit eleve gondolok. Szabadok vagyunk, ami nagyon jó, de szinte semmihez nincs annyi információnk, hogy ezt a szabadságot nyugodtan, megfontoltan ki tudjuk használni, ami nagyon rossz.
Ha viszont nem az egzisztenciális filozófia magaslataiban szeretnék körözni, hanem egy kicsit alatta, akkor a sorozatról elég annyit tudni, hogy nagyon nehezen nézhető, mert argentinok csinálták argentinoknak. (Ők egyébként imádják, ha hihetek a helyi kritikáknak, és ebben nyilván igazuk van). Ami nekik nemzeti tragédia, az nekem – tetszik, nem tetszik – érdekesség. Ha a 44 ember halálának eredendő tragikumától elvonatkoztatok – és kénytelen vagyok elvonatkoztatni, mert a bolygó lassan nyolcmilliárdra rúgó humán populációjának minden egyes születését és halálát nem tudom szívből átélni – akkor számomra teljesen irreleváns információ, hogy a kormányos könnyes szemű özvegye milyen privát házi elméletet talált ki tengeralattjáró megsemmisülésének okairól. Ha tud valamit, az érdekes. Ha saccolgat, az nem érdekes, legalábbis 3 percnél tovább nem tud lekötni, akkor se, ha közben nagyon drámai zenét játszanak alatta. A háttérben játszódó politikai játszmák is csak akkor lesznek relevánsak a számomra, ha egy semleges harmadik fél (már ha van ilyen…) el tudja magyarázni, hogy ki kinek a kicsodája, illetve, ha bizonyíték van rá, hogy XY hazudott. Az, hogy minden politikus 7/24 hazudik, az (sajnos) nem bír hírértékkel. Mivel a vizsgálat voltaképp jelenleg is zajlik (ha zajlik – és erről aztán végképp nem tudunk meg semmit), a sorozat készítői nyilván nem tudtak valódi tudományos szakértőket megszólaltatni, innentől viszont kissé érthetetlen, mit akartak kezdeni ezzel az egésszel, mármint azon a nyilvánvalóan nemes célkitűzésen kívül, hogy próbálják életben tartani az ügyet. Értékelem a szándékot, de nem nagyon értékelem a kivitelezést.
A dokusorozat megtekintése után természetesen nekem is van privát házi elméletem: a büdös életbe soha nem fogjuk megtudni, mi történt a szerencsétlen tengeralattjáróval, de még azt se, hogy miért nem tudhatjuk meg. Ott fog megrohadni a tenger alatt, a temetetlen holtakkal együtt, tökéletes emlékművet állítva annak az állítólag értelmes fajnak, melynek tagjai egy köpésnyi bolygón élve nem képesek három percre félretenni az állati örökségüket, hogy egy kicsit együtt dolgozzanak valami értelmesen.
