Ha szatíra, akkor Ruben Östlund. A svéd rendező ismét odacsap egy kicsit a világnak az emberiségnek, a társadalomnak. A szomorúság háromszöge méltán iratkozik fel korábbi filmjeihez, mint a Lavina (2014), vagy a Négyzet (2017). Idei filmje nem a személyekben húzódó gondolati, érzelmi feszültségeket, és nem is a modern művészetet és a művészi válságot állítja ki pőrén a szatíra porondjára, hanem még ennél nagyobb vadat céloz meg: a modern pénzre berendezkedett társadalmunkat teríti le.
A cselekmény valójában igen egyszerű. Felszínes, a pénz hátán utazó embereket mutat be, akik nem rosszak, és nem jók, csupán használják azt, amire az egész világ berendezkedett, arra az egyszerű pár szóra, hogy a „pénz beszél”. A pénz az, ami rétegzi a társadalmat, a gazdag megtehet mindent, a gazadag parancsol, függetlenül attól, hogy igaza van-e vagy sem. A pénz alakítja a módszereket, mellyel érvényesülni akarunk. A pénz mozgatja a világot, ahogy a Cabaret egyik híres dala is mondja. Talán nem mozgatja, de koordinálja, az már biztos.
Östlund ezt a gondolatot ragadja meg a szatíra legtestibb, legközvetlenebb módszereivel. A filmnek nincs főhőse, de úgy is fogalmazhatnánk, hogy sok főhőse van. Ott van például két fiatal modell, influencer, akik már legalapvetőbb társadalmi kapcsolataikat is kamerák, és Instagram posztok szemszögéből élik meg. Még akkor is igaz ez, ha jól láthatóan képesek a gondolkodás egyébként nem is olyan könnyű művészetére. Az ő karaktereikkel indul el a film, és általuk jutunk el egy luxushajóra, ahol az arcpirítóan gazdagok élik a lehető legunalmasabb életüket, nyaralás címén.
A néző pedig lassan kezdi érezni, hogy itt nem csupán egy vicces filmről van szó, hanem olyan mély társadalomkritikáról, mely bizonyos értelemben mélyebb, mint az óceán közepén horgonyzó luxushajó – az a hajó, ami egyébként nem megy sehova, horgonyozva vesztegel, hiszen ezen a szinten már nem az utazás számít, hanem a pénzszórás.
Ahogy peregnek a film percei, úgy bomlik ki egyre gazdagabban a szatíra, úgy válik egyre gazdagabbá az a hatalmas mennyiségű utalás, szimbólum, amivel a film dolgozik. Az ember eleinte kuncog, majd szépen lassan vinnyogni kezd (nem tudja mindig, hogy kínjában vagy humorában) a jelentek abszurd során, mely jelenetek nem is annyira groteszkek – nap mint nap találkozhatunk velük a saját életünkben is.
A film gördül, pontosabban hullámzik. Három fő részre bomlik. Mindhárom rész egymásnak ellentmond, és mégis egymást egészíti ki. Mint a valaha oly sokszor használt fényérzékeny filmre készített fotók negatív és pozitív változatai. A szimbólumok nem bonyolultak, bárki megérti őket. Talán éppen ettől olyan erősek. Östlund nem rémül meg attól sem, hogy az amerikai filmipar oly gyakran, szinte futószalag szerűen használt kliséit is felhasználja (mellékhelyiségi funkciók filmre vitele), talán éppen azért, hogy fricskát nyújtson a konform filmipari eszközöknek. Ha egyenesek akarunk lenni, akkor a film nagyjából 5-8 percében szinte mindenki sugárban okádik a tenger által megcibált hajón (mert azért a pénz nem tudja leállítani a tengert, akkor sem, ha osztrigát adnak vacsorára).
A kritika írója olyannyira boldogan belemenne a részletekbe, hogy legszívesebben leírná az egész filmet, de úgy vélem, hogy ez hiba lenne. Érdemes mindenkinek saját erejéből kibontani a lényeget, és ebben nem fog túlzottan megizzadni. Inkább felhívnám a figyelmet a remek színészi alakításokra. Ahogy Woody Harrelson a részeg, amerikai marxista kapitány szerepébe bújik, Zlatko Buric egy orosz kapitalista szarárúst alakít, az elég sok hallelúját megérne.
A rendezés pazar, az operatőri munka, és a vágás sem marad le. Egyetlen talán nem mindenki számára örömteli hír, hogy a film két és fél órás. A tempó igen lassú. A jelentek sokszor fölöslegesnek tűnnek (bár nem azok). Ennek a lassú mesélésnek bizony meg van az a hátránya, hogy a modern világunk tempóját nem nagyon éri el, sőt egyenesen lelassítja. Aki tehát kicsit álmosan ül be rá, az elképzelhető, hogy álomba szenderül. Akit viszont érdekel egy éles, szimbolikájában egyszerű, de mégis mondanivalójában brillírozó történet, még akkor is ha lassú, az minden percét élvezni fogja. A Szomorúság háromszöge egy remek film. Méltán válik következő gyöngyszemévé Östlund eddig sem csúnya gyöngysorának.
