A politika olyan, mint a sakk. A játékosok érdekeiknek megfelelően tesznek lépéseket, a bábuk pedig aligha tudják, hogy egy játszma feláldozható eszközei csupán. Sokszor személyes, mások számára jelentéktelen tényezők befolyásolják a döntéseket, és a motiváció lehet ideológiai, vagy akár csak a vagyon és a hatalom gyarapítása. A félelmetes az egészben, hogy életek, sorsok, sőt, maga a történelem kimenetele forog ilyenkor kockán, a mindannyiunk végzetére kiható fordulatok pedig szűk csarnokokban alakulnak ki, a tudtunk nélkül. A kedvenc ennek tragikomikus mivoltára világít rá, három komplex női karakteren keresztül.
A 18. század elején járunk, Anglia királynője I. Anna, aki állandó betegeskedése miatt nem mindig képes vezetni királyságát. Gyakran hoz meg helyette döntéseket Sarah Churchill, Marlborough hercegnője, aki gyermekkora óta ismeri az uralkodót. Kritikus, könyörtelenül őszinte stílusa miatt nem a legkedveltebb személy az udvarban, Anna azonban örömét leli társaságában. Egy nap felbukkan azonban Abigail Masham, aki kezdeti cselédléte ellenére Sarah pozíciójára pályázik, kettejük között pedig kialakul egy határokat nem ismerő hatalmi játszma úrnőjük kegyeiért.
Yorgos Lanthimos rendezése nagyon jellegzetes, és sajátos bizarr humora járja át A kedvencet is. Az angol királyi udvar öncélú dekadenciája, piti ármánykodása és túlzott fényűzése mintha egy különálló, vákuumban létező világ lenne. A rendező tudatos vízióját Robbie Ryan operatőri munkája valósítja meg, amelynek köszönhetően tényleg azt érezhetjük, hogy egy mindentől független univerzumban járunk, ahol aszabályok és törvények teljesen mások. Résztvevői szinte semmit sem törődnek a külvilággal, még akkor sem, ha szavaik másra utalnának, viszont egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy a meztelen férfiakat paradicsommal dobáló, vagy épp kacsákat versenyeztető politikusok hatalmas, a világra kiható döntéseket hoznak meg.
Mindennek a középpontja Anna, akit az év egyik legkiemelkedőbb alakításában kelt életre Olivia Colman. A királynő egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy zsarnoki uralkodó, vagy nyafogós kisgyermek, és ezt a kettősséget pedig fantasztikusan, de rémisztően adja át Colman. Az egyik pillanatban süteményt töm a képébe, amelyet pillanatokkal később kihány, miközben a háttérben nyulai fészkelődnek; a következőben pedig már stratégiai döntéseket próbál meghozni a franciákkal vívott háborúban. Ami lehengerlő Colman alakításában az, ahogy képes minden nüanszábanátadni egy végtelenül komplex karaktert, aki maga sem tudja eldönteni, hogy épp kinek a bábja. Gyermeteg megnyilvánulásai tragikusan megtört lelki világot rejtenek, állandó betegeskedése pedig tudatára is kihat: a fájdalom tébolyából ki- és bezuhanva gyakran ésszerűtlenül viselkedik, és emiatt hagyatkozik Sarah-ra. Nem mindig biztos a döntéseiben, ahogy abban sem, hogy mások miként manipulálják. Néha pár kedves szó is elegendő ahhoz, hogy széles vigyorra fakadjon, időnként pedig borzasztó módon bántja helyzete, és ha épp hagyják, próbálja megragadni maga a gyeplőt. A háttérben miniszterelnöke és az ellenzék vezetője próbálják érvényesíteni akaratukat, miközben a már említett két nő vív ádáz harcot kegyeiért.
Rachel Weisz határozott, könyörtelenül szókimondó és őszinte Sarah-ja puszta jelenlétével tiszteletreméltó, és árad belőle a határozottság. Rövid pillantásai, ravasz megszólalásai és célzott fenyegetései egyértelművé teszik, hogy ő a ház úrnője, amit elfogad környezete is. Tudatos és célratörő, egy pillanatra sem engedi, hogy bármi az útjába álljon, és mint mindenki más, a rációval szembe szállva ő is csak saját érdekeit tartja szem előtt. A királynő egy egyszerű eszköz, amelyet megvásárolhat mézes-mázos nyájasságával, vagy épp degradáló, lekezelő parancsaival. Kapcsolata Annával régre nyúlik vissza, így hatalmának gyökerei szinte kiáshatatlanul terülnek szét az udvarban, amit ő ki is használ. Weisz fenomenális alakítása hátborzongató tudatosságot kölcsönöz a karakternek, aki ugyanannyira főszereplője ennek a műnek, mint a királynő.
A központi konfliktust pedig a már károsan ártatlan és jószívű Abigail megjelenése okozza, aki hamar kiismeri a helyszín játékszabályait. Találékony, kiváló megfigyelő, és szempillantás alatt válik olyanná, amilyennek kell ebben a dekadens szegletben – ez viszont fokozatosan kezdi el belülről rohasztani az eleinte őszintén kedves lányt. Hamarosan rádöbben, hogy itt nincs tisztességtelen lépés, nincs olyan manőver, amely túl alávaló lenne, Emma Stone pedig döbbenetesen lehel életet Abigailbe. Már az első pillanattól kezdve szikráznak a jelenetek, amelyekben láthatjuk a másik két szereplővel, ehhez a frenetikus hangulathoz pedig ugyanannyira hozzájárul Stone, mint a többiek. A háromnagyon erős női karakter együttesen adja ki a film egészét, viszont külön-külön indulnak el narratív íveken, amelyek önmagukban, saját szemszögeikből vizsgálva is nagyon izgalmasak.
Deborah Davis és Tony McNamara egy csodálatosan fókuszált, sokatmondó és elgondolkodtató forgatókönyvet írt, amely kiváló táptalaja volt ennek a nyomasztóan releváns filmnek. Hiába a korhű, aprólékosan kidolgozott díszletek, a logikusan kialakított színterek, a tudatosan alkalmazott hangeffektek vagy a precízen kiválasztott barokk zenei művek, A kedvenc tökéletesen bemutatja a politikai életet, a hatalmi köröket és azt, hogy kik és milyen körülmények között döntenek a világról ma is, államformától függetlenül. Lanthimos jellegzetességével teszi sajátjává az alkotást, amiidőnként humoros, de összességében elkeserítő. Precíz és mesteri, elejétől végéig izgalmas, és pontosan annyi figyelmet követel, amennyit tudunk rá szánni.
