Nehéz spoilerezés nélkül elmagyarázni, hogy a Netflix 1899 című sorozata nálam hol ment egy picikét mellé, de azért megpróbálom – ezt az értekezést egy olyan parabolával szeretném nyitni, aminek tartalmilag garantáltan semmi köze nincs a történethez. Képzeljük tehát el, hogy egy képregényt olvasgatunk egy tucat kissé pszichedelikus, de alapvetően cuki nyulacskáról. Mászkálnak jobbra-balra, ellopják egymás káposztáit, összebalhéznak, kibékülnek, szaporodnak, egyik-másik feldobja a prakkert, közben megismerjük a sötét kis nyuszi-titkaikat és nyuszi-múltjukat, ilyesmi. Már hónapok óta követjük a sztorit és izgatottan várjuk a folytatásokat. Aztán egy szép napon kiderül, hogy szó sincs itten kérem semmiféle bájos állatmeséről. A tapsifüleseket valaki a Károli-Biblia lapjainak a szélére rajzolgatta, de nem is érdekes az egész, felejtsük el, szóval mostantól hittanóra. Valahogy így éreztem én magam az 1899 első évadjának záróepizódja után.
A sorozat konkrét történéseiről tényleg nem szeretnék beszélni, legyen elég annyi, hogy egy hajó utasairól és legénységéről van szó, akik egyre vadabb és vadabb kalandokba keverednek, és itt a leges-legvadabb elképzeléseinkhez adjunk hozzá még mondjuk 1899-et. Itt bármi és az ellenkezője is megtörténhet, miközben hőseink – elvileg – Európából Amerikába próbálnak eljutni, ki-ki a saját múltja következményei elől menekülve.
Köztudott, de azért leírom (hátha valaki nem tagja a köznek), hogy az 1899-et ugyanazok álmodták meg, mint minden idők (szerintem) legjobb misztikus sci-fi thriller sorozatát, a Dark-ot. A Dark bravúrosan csomóz össze és bogoz szét a fő történetvonal mindenkori igényeinek megfelelően kb. 50 történetszálat, esetenként 4-5 idősíkon egyszerre dolgozva. Az 1899 valamivel kevesebb sztorival dolgozik, de így is elég sokkal, ezek nagyjából páronként fonódnak össze, de a kialakult párok zavarba ejtően, sőt, idegesítően függetlenek egymástól, és ahogy most állnak a dolgok, talán soha nem is fognak összefutni. (Menet közben, úgy a negyedik-ötödik epizód táján egyszer-kétszer volt olyan késztetésem, hogy most kéne abbahagyni az egészet, annyira nincs értelme…) A szereplőket tucatnyi nemzet kiváló színészei alakítják meggyőzően, hitelesen, szeretnivalóan, viszont a nyulacskás példabeszédben vázolt helyzet miatt ezeket a finom kézzel kidolgozott, részletgazdag, változatos háttértöténetekkel megtámogatott karaktereket el fogjuk veszíteni, hacsak az alkotók nem tudnak előrukkolni valami egészen elképesztő dramaturgiai trükkel a második évadban. (Mondjuk ha azt veszem, hogy a szükségtelen töltelékszereplőktől hogyan szabadulnak meg egyetlen kiemelkedően felkavaró epizód leforgása alatt, úgy érzem, lesznek itt még meglepetések…). Érvelhetnénk, hogy a sorozat voltaképp a szimbólumok világába kalauzol, vagyis felesleges koherens történetet várni, de szinte biztos vagyok benne, hogy az alkotók nem művészfilmben gondolkodtak. Innen lesz szép nyerni, mert ha TÉNYLEG arról van szó, hogy feleslegesen végignézettek velem 7 órányi felvezetést csak azért, hogy a nyolcadik órában az egészet kidobják a fenébe, és két év múlva valami egészen mással folytassák, én isten bizony felgyújtom a tévét.
Díszleteit, ruháit, általános kivitelezését tekintve a sorozat Titanic a négyzeten, elképesztően részletgazdag, rendkívül ötletes, nagyon atmoszferikus, a nézőnek egy szava nem lehet. (A nemzeti szintű családi békesség fenntartása érdekében annyit hadd kotyogjak el, hogy az 1899 NEM évszámot jelöl: ha teszempéldául hímnemű párunk ilyesmiken kezdene vekengeni, hogy „ejnyenadehát akkoriban ilyen híradástechnikai és hajógépészeti eszközöket nem is…”, akkor veregessük meg a buksiját, hogy milyen ügyesen észrevette, de ebből ne nyissunk vitát.)
Gyúrjuk össze a Mátrixot az Eredettel (bár az egyik eleve a másik tésztájából készült…), nyújtsuk ki vékonyra és töltsük meg Kockákkal, majd szórjunk rá egy kis Dark City-t. Díszítsük a Dark összes marcipánjával, ideértve a nyomasztó légkört, a hangeffekteket, a szolid ijesztgetést, a könnyűzenei klasszikusok merész (és sajnos néha kissé szájbarágós) alkalmazását és az egészhez csináljuk meg az Arcane intróját: máris kész az 1899. Érdemes végignézni, mert lenyűgöző, grandiózus, magával ragadó sorozat, csak közben ne felejtsünk el felkészülni arra, hogy a végén csúnyán pofára fogunk esni. Elég nehezen tudom elképzelni, hogy miután káromkodva feltápászkodtunk a földről, ne fogadnánk meg, hogy meg fogjuk nézni a második évadból legalább az első epizódot, mert egyszerűen MUSZÁJ megtudnunk, hogy ebből hogyan próbálnak kimászni. Azt meg elég nehezen tudom elképzelni, hogy azután ne néznénk majd meg az összes többit is.
