Sokan elfelejtik, hogy az anime nem csak azt jelenti, hogy 80 epizódot végig kell nézni. Léteznek filmek is. Ráadásul nagyon jók, mint például a Chihiro szellemországban vagy a Vándorló palota. Nagy meglepetésünkre Netflixen is találkozhatunk jó pár ilyesmi filmmel. Ilyen az egyik legújabb, ami a Buborék címet kapta. Az előzetes alapján ez a cím nem mondott túl sokat azon kívül, hogy a filmben vannak buborékok. Egy utópisztikus Tokiót látunk, ahol sokat kell ugrálni épületről épületre, magyarán parkourozást láthatunk. Meg mindenféle furcsa örvényt és levegőben úszó Szauron szemét…
A kishableány története
A történet szerint ténylegesen egy utópisztikus Tokióban járunk, ahol egy óriási buborék eső, majd az azt követő robbanás következtében a város nagy része elpusztult vagy lakhatatlanná vált. Tokiót egy nagy buborék veszi körül, víz alatt van és néhányan, a szabadság reményében inkább itt tengetik napjaikat, mint a világ bármely más, még ép részén. Túlélni azonban csak úgy tudnak, ha ők a legügyesebbek. Csapatokba verbuválódva parkour versenyeken vesznek részt, amiért cserébe ellátmányt kapnak a nyertesek. Ennek köszönhetően ismerjük meg a játék eddig koronázatlan királyát, Hibikit, a kék láng csapat egyik tagját. Különc, magánakvaló fiatal fiú, aki különös módon kötődik egy női énekhez, amit csak ő hall a robbanás epicentrumának környékén.
Itt jön a képbe a mi kis hableányunk, Uta. Ő menti meg a vízbe zuhant Hibikit. Furcsa kinézetű, viselkedésű lány, szinte semmit nem ismer, amit egy átlagember igen. De az új Tokiót igen. Ahogy Hibiki, úgy ő is tudja melyik repülő buborékra ugorhat, hol biztonságos, hol nem. Mintha egy lenne a buborékokkal…
Ezt bizonyítja az is, hogy ha hozzáér Hibikihez, a teste elkezd buborékká válni. Ezért ez egy beteljesületlen szerelem tud csak lenni. Mert igen a két fiatal hamar egymásra talál és nem csak egymásra, hanem saját magukra is. Sajnos azonban a történet magyarázata itt abba is marad, hogy mindez miért így alakult.
Andersen vagy Urobuchi?
Felmerül a kérdés, hogy akkor ez csak egy olcsó koppintása a kishableány sztorinak? Közel sem és még csak nem is hasonlítanám össze szívesen a két történetet. Ez egy megmagyarázatlan, utópisztikus történet, amiben nem igazán tudunk dolgokat. Nem tudjuk honnan jött Uta, ki ellen harcolt, vagy harcolt-e egyáltalán, hogy miért nem érhetett Hibikihez. Ezek nincsenek megmagyarázva. És lehet, hogy nem véletlenül…
Az tény, hogy a karakterek eléggé kidolgozatlanok, a történetben helyenként óriási foltok vannak, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt hibának kellene felróni. Igen, lehetett volna ennél sokkal erősebb a sztori, még izgalmasabb, de így, a hiányosságaival együtt valami teljesen mást kapunk. Egy szimbólumokkal és kérdésekkel teli világot. Épp ezért nem érdemes az eredeti kishableánnyal hasonlítgatni, mert szerintem az is csak egy szimbólum, egy keret, hogy legyen hol elhelyeznünk azt az abszurd világot, ahol épp járunk.
És ebben az abszurd világban csak két ember számít. Uta és Hibiki, akik azzal, hogy egymásra találnak, saját magukat is megtalálják. Kiteljesednek és azzá válnak, akikké már a kezdetektől kellett volna, de ez csak egymás mellett volt lehetséges. Nagyon klisésen hangzik, de a film ezt gyönyörűen megoldja: inkább könnyeket csal ki, mint a megszokott már megint ez… érzést.
Orgazmus a szemnek
Tartsuk erősségnek vagy gyengeségnek a történet és a karakterek hiányosságát, mindenért kárpótol, ami a szemünk elé kerül. Konkrétan egy világot kapunk. Nem egy mesét, nem egy jó kis animációt, hanem egy furcsa színekben játszó, összeomlott Tokyot láthatunk. Az ég, a város, a buborékok, minden tökéletes. Bármilyen abszurd is a látvány egyszerűen jól esik a szemünknek. Szinte nincs is időnk gondolkozni a film alatt, mert vagy annyira gyorsan történnek az események (például egy-egy parkour verseny alatt), hogy szinte lehetetlen minden mozdulatot követni, vagy azért, mert elvarázsol a látvány, amit az alkotóink elénk tárnak.
Sőt, engem különösen lenyűgözött az, hogy a karakterek nem annyira részletesek, inkább kicsit a 90-es évek vibeját hozzák. Egyszerűek, mégis tökéletesek. Mintha a mai modern stílus keveredne a régi időkkel. Kicsit nosztalgikussá teszi a látványt a régi motorosoknak is. Legalábbis nekem biztosan.
Orgazmus a fülnek
A másik brutális erőssége a filmnek az a hang. Nincs sok párbeszéd benne. Sem Uta, sem Hibiki nem egy szószátyár, így ha megszólalnak, annak jelentősége van.
Ez így oké. Ez még így nem is bír akkora jelentőséggel. De a film zeneisége engem teljes mértékben lenyűgözött. Uta dalához például szavaim sincsenek. Ahogy neki sem volt, hiszen csak egy hangból állt az egész, mégis csodálatos volt.
Valójában úgy váltakozott a zene, mint a képi világ. Mikor megálltunk csodálni a látványt, akkor a fülünk is megpihent pár pillanat erejéig, hogy ne csak a szemünkkel, a fülünkkel is átéljük a „látványt”. A parkour jeleneteknél pedig a pörgés, az izgalom, a gyorsaság jellemezte a zenéket. A kettő keveredése pedig nem csak izgalmassá teszi az egészet, de valahogy képes meghatóvá tenni a parkourozást.
