A Virág Judit Galériában nyílt meg Soós Nóra kiállítása, Fennkölt idő címmel.
Ebben az esetben a cím nem az általánosságban érthető végtelen időt jelenti, hanem azt a „fennkölt időt” prezentálja, amit a képekkel, művészetekkel töltünk. A most bemutatott alkotások összességükben az elmúlt két-három év alatt születtek, jó része pedig tavaly a Műcsarnokban volt bemutatva, Zuhanás címmel.
A művész a körülöttünk levő világ politikájára, rendszereire, és a környezetrombolásra is reflektál. Ahogyan ő mondja egy interjúban: „Úgy működöm mint egy szuper szenzitív szűrő.”
Alkotásain az átlátszó, egymásra helyezett rétegek olyan benyomást keltenek mintha össze lennének montírozva. A művésznő egy absztrakt színhalmazra, folt rendszerre dolgozik, és összességében szürreális hangulatot közvetít. Művei látszólag játékos hangvételűek, mégis komoly tartalmat tükröznek.
A szappanbuborékos sorozat jelentheti a gondtalan gyermekkort, de a puszta ábrándjainkat is, melyek elpattannak, mint a buborékok. A matrjoska babák szériája az ő gyermekkorát jelképezi. A játékkal, hullahoppozással, cirkusszal eltöltött szabadidő nagyon fontos az életében, és talán ez az, ami a mi életünkből hiányzik. Ezek a ritka percek, másodpercek ellensúlyozzák a körülöttünk lévő kemény világot, ugyanúgy ahogy a művészettel eltöltött idő is.
Sok a könnyed hangvételű gyermeki kép. A művek szereplői más-más perspektívából vannak odafestve, mind önálló életet él, és látszólag nincsen kapcsolatuk egymással. Mintha egy törött nagyító üvegen át néznénk a világot. A papírrepülő egy kapocs lehet a képek közt, mert sok helyen fel van tüntetve mint motívum. Ugyanez a szerepe a homokóráknak is. Egyébként van itt minden, a Pikachu babától a Stay Puft habcsók emberkéig, a Keljfeljancsiktól a rózsaszín Pegazusig.
A művész vidám aurát hoz létre, ám emögött komor hangulat és mondanivaló bújik meg. A hideg színek a vidám színkavalkádban megbújva egy sötétebb oldalt fednek fel.
„Kierkegard bohóca” komolyan beszél, nem ad elő semmilyen viccet, a közönség mégis tapsol. Valóban reményvesztett a helyzet. Az eredeti történet szerint hiába jön ki, hogy ég a színház. A közönség megtapsolja a bohócot, és ez addig folytatódik, míg végül a bohóc elég a színházzal és a közönséggel együtt. A minket körülvevő természet és az emberiség története talán a végéhez közelít, a társadalmi rendszerek immár elavultak, de mi ezt nem vesszük észre. Nem véletlen, hogy a kiállításmegnyitót is ez előtt a kép előtt tartották.
A művész a különböző ideológiai, politikai rendszerek kulturális termékeivel erős társadalom kritikákat fogalmaz meg, szimbólumokként tüntetve fel őket. Ezekkel a képekkel azt szeretné üzenni, hogy üres, céltalan celeb és műanyag világban élünk, az igazi kultúra elveszett valahol. Itt az ideje, hogy megtaláljuk.
