Hogy mi a f**z van? Hogy miért? Vagyis, hogy mi?
Körülbelül ezek a gondolatok cikáztak át az agyamon a stáblista alatt. De aztán arra is fáradt voltam, hogy felháborodjak. Egy kivételesen selejtes műalkotást sikerült kifognom a Netflix kínálatából. Ez van.
Adott egy csapat tinédzser az érettségi előtt, akik tulajdonképpen jófejek, nincs velük baj, vannak titkaik, de kinek nincsenek.
Klisé cunami, ahogy végig nézel a társaságon. A feka nagyszájú csaj, a visszafogott latino fiú, a másik színesbőrű lány, aki kedves, okos és verseket ír. Aztán a NASA őrült kocka, akinek az egyetlen érdekes tulajdonsága, hogy nembinárisként definiálja magát. Van még kőgazdag aranyifjú, akinek fáj a lét, mert mindene megvan, no meg a befogadott meleg focista. Jah és az örök kellék, a kívülálló, mindenkinél kicsit furcsább srác, akiről kiderül, hogy a depós megjelenés csak álca, amúgy kedves, melegszívű, okos és viszi a legjobb csajt.
A kezdő képsorok achilles trancsírozó felütése után, elkönyveltem, hogy ez egy ilyen küldetéstudatos sorozatgyilkos horror lesz. Az első áldozat véresre vert valakit egy buliban heccből. A második meg feltöltött egy „make America white again” típusú podcast-et a netre.
Ohh oké. Mehet. Kinek milyen kis titka van még?
Aztán jött a nem várt fordulat. A kis cukorfalat csapatunkból (felsorolást lásd feljebb) gyilkosunk egy huszárvágással kipöccinti a mi kis Rodrigonkat a csapatjátékból, mert… figyelj! Ülsz? Drogozik.
Hogy antidepresszánst szed, vagy permanensen be van állva, az nem derül ki. De, hogy az igazságérzetünk nem ujjong örömében, az biztos.
Nem folytatnám a sort, mert innentől szinte semmilyen kohézió nem lelhető fel a gyilkos indíttatásában. Nézed a filmet, ami amúgy szemtelenül faék-egyszerűen egymásra hordott jelenetek sora, minden rendezői és operatőri érzéket nélkülöző storyboard kockák, amiből még Fincher sem tudna izgalmat kicsikarni, mert a forgatókönyv sem tudja igazán, hogy mit is akar mondani.
De menjünk tovább, hátha lesz valami értelme annak, hogy kedves, igencsak átlagos tinédzsereket gyilkol valaki, aki rendszerint magára ölti az áldozatai arcát.
Na nem úgy, mint dr. Lecter! Nem, nem!
Még mielőtt megölné őket, fénykép alapján, fotóboltban készít egy maszkot, amit 3D nyomtatóval materializál. Aztán jön, hogy szembenézz önmagaddal, a titkaiddal meg a bűneiddel.
De az esetek többségében megmagyarázhatatlanul kevés is elég ahhoz, hogy áldozattá válj, emellett viszont meglepően nyugodt mindenki. Kijárási tilalom este nyolctól, oszt cső.
Mondjuk az egyik áldozatot fényes nappal gyilkolják meg, egy templomban!!!!, de ha este nyolc után nem mész ki, akkor minden rendben lesz. Mondjuk a másik áldozatot meg otthon nyírták ki, este.
Jó mindegy. Ez egy teljesen megfelelő és elégséges eljárás, minden rendben le… Hopp még egy hulla.
Oda se neki. Menjünk tovább. Az élet már csak ilyen. Ha már meghalt egy fehér középosztálybeli, focista srác és egy stréber, katolikus fehér lány, egy spanyol fiú már nem oszt, nem szoroz.
A polinéz csaj se nagyon. A meleg srácról meg mondják, hogy stabil az állapota, de remélem nem jut eszébe senkinek második részt készíteni, hogy kiderüljön tényleg túlélte-e.
Aztán jön a grande finálé és rájössz, hogy bizony elbúrtál 96 percet az életedből, mert így még érthetetlenebb lett minden IS!
Azt hiszem becsípődött valamiféle álarc-fétis a Netflixnél és ehhez a finanszírozáshoz most elég volt annyi, hogy a gyilkos maszkot hord.
Mert ez a film bizony nem tud mást felmutatni, mint hogy ezeket a maszkokat tényleg elkészítette valaki. Az mondjuk szép munka volt. De akkor maradjunk is ennyiben.
