Ha a címből nem jön rá, hogy S.O.Z. körül valami gond van, az még nem róható fel a néző számlájára. Tudjuk, hogy vannak katonás zombi filmek (Náci zombik, Overlord), szóval itt még nincs hiba. Hátha jó lesz.
Hát nem lett jó. Nagyon nem. A nyolc darab, nagyjából félórás epizódokból álló sorozatot végignézve az ember azon tűnődik, hogy vajon az alkotók láttak-e valaha zombis filmet, vagy túl sokat láttak és nekik nem jutott eszükbe semmi. Már a történet sem egyszerű: adottak a gonosz amerikaiak, akik mindenféle zombikísérletet végeznek malacokon. Itt kell megjegyeznem, hogy az alkotásban egyetlen olyan szereplő sincs, aki ne lenne egyszerűbb és laposabb, mint egy A4-es papírlap. A sorozat szinte sziporkázik a sztereotípiától. Szóval vannak a gonosz amerikaiak, közöttük egy különösen gonosz (kissé idióta) tudós. Van egy mexikói drogbáró, aki (itt ismét csípni kezdi szemünket a képernyő) tulajdonképpen az egyik legjobb fej a sorozatban. És van egy szakasz katona, akik a drogbárót üldözik. És itt jönnek a képbe a zombimalacok, akik kiszabadulnak és megharapják a katonákat, akik közben katonák maradnak, de beszélni már nem tudnak, viszont rejtőzködni, cserkészni, kommunikálni igen. Hogy? Miért? A helyzet az, hogy ők maguk sem tudják eldönteni, hogy most zombik-e, vagy megmaradtak katonának. Ezért aztán néha alig képesek használni a kilincset, néha megterveznek egy átfogó támadást. A lényeg: sem a rendező, sem a néző nem tudja eldönteni, hogy kik ezek: Zombik vagy Katonák? Teljes a talány.
És hogy mi történik a részek alatt? Semmi. A történés összefoglalható nagyjából egy bővített mondatban. Na, hogy van ez? Úgy, hogy minden egyes jelenetben történik valami, mégpedig általában a fő történethez képes tökéletesen érthetetlen módon. Erkölcsös zombik, erkölcstelen árulók keverednek össze. Kedves drogbáró menekül egy komplett metróalagútban, amit a cella alá ástak. Már feszengeni kezdünk, és van is rá okunk. Ugyanis úgy tűnik, hogy nemcsak a katonákat, de mindenkit megharaptak a zombimalacok, hiszen ennyire hülye nem lehet senki magától, harapás nélkül.
A teljes káoszt tovább fokozza az érthetetlen szereplők érthetetlen viselkedése. A jó drogbáró, a gonosz amerikai katona, a nem annyira gonosz beosztott, a drogbáró teljesen idióta emberei percenként tesznek olyat, amit egy tengerimalac sem tenne meg. És ott a drogbáró kilencéves kisfia (a legidegesítőbb karakter mind között), aki olyan, mint egy apró tudós: mindenhez ért, minden titkot ő fed fel, erkölcsileg magasan a szereplők (sőt, a stáb) fölött áll, miközben olyan oltári marhaságokat csinál percenként, hogy az ember azt hinné, ennél butább gyerek nincs ezen a bolygón. Ezek így együtt létrehoznak egy különös miliőt, melyben a zombik kifejezetten röhejesnek tűnnek.
A zombikat ugyanis színészek játszák el. Ez persze nem baj, a többi film többi zombiját is színészek testesítik meg (kivéve a digitális tömegzombikat). A gond az, hogy pokolian rossz zombik ezek a színészek. Ebben a sorozatban a zombik ugyanis többnyire kiabálnak és futnak. Sajnos rosszul és sokat kiabálnak. Jaj, de rosszul, jaj de sokat! Talán a rendező azt hitte, hogy zombinak lenni annyit tesz, mint zombikiáltással egymásra és az égre nézni. Gyakorolták is a színészek naphosszat a kiáltást. Nem múlik el perc, hogy ne üvöltene fel egy zombi drámaian, zombisan, röhejesen. A kiáltás után sajnos futni, ugrani, osonni kezdenek. És ez talán még nagyobb baj, mint az üvöltés. Ezek a zombik ugyanis úgy mozognak, mint a balett-táncosok. Nyújtott lépésekkel, szép koreográfiával. A néző tátott szájjal bámul a képernyőre, és azon tűnődik, hogy hány szöget kellene a fejébe vernie ahhoz, hogy elhiggye akár egy pillanatra is: ott egy zombi fut. Sok szög kéne hozzá.
Egy szó, mint száz. Ez a sorozat pokoli rossz. Viszont megéri megnézni, ha az ember élvezi a Zs kategóriás sorozatokat. Sőt, annak is, aki listát akar készíteni arról, hogy miként nem szabad zombis (sőt, semmilyen) sorozatot készíteni. De talán annak is megéri néhány epizód, aki csak úgy simán nevetni akar. Arra nagyon jó. A titok annyi, hogy úgy kell beülni a tv elé.
