A héttagú Black Country, New Road egy angol post-rock (talán ez a műfaj írja le a legjobban őket) banda, akik épp egy hónapja adták ki első albumjukat, a For the First Time-ot.
Első két kislemezük, az Athens, France és a Sunglasses sokak tetszését azonnal elnyerte. Múlt év októberében bejelentették, hogy jön az első album, az elkövetkezendő pár hónapban pedig még két kislemezt kiadtak, a Science Fair-t és a Track X-et. A lemez hat számból áll, ami eleinte kevésnek tűnhet, de van egy-két elég hosszú darab, így az összesen negyven perces album teljesen korrektnek hangzik. Ami első ránézésre elkeserített, hogy ebből a hat számból csak kettő új, a többi már kislemez formájában megjelent (igaz, ezeket nem szeretem előre meghallgatni, és itt sem tettem, de még így is éreztem egy kisebb mértékű csalódottságot). Szerencsére a zene kárpótolni tudott.
A lassan építkező, de sokszor kirobbanó erősségű (és találóan megnevezett) Instrumental hangzása szinte már egy őrült jazz fusion számra hasonlít. A végére már láttam magam előtt azt a nemlétező kémfilmet, aminek ez lehetne a főcímdala – mondanom sem kell, azonnal megragadott minden, amit ez a nyitószám képvisel, de egy kicsit furcsállottam, hogy az emberek a Slint-hez (egy kultikus post-rock banda a kilencvenes évekből) hasonlították az albumot, hisz ez a szám minden volt, csak nem Slint.
De a második szám, az Athens, France első másodpercétől egyértelművé vált, honnan jött ez a hasonlat. A matek rock-os hangzás kicsit furcsa lehet az előző szám után, de gyorsan megszokja az ember. A következő furcsaság az ének lehet, mivel tulajdonképpen Isaac Wood, a frontember nem énekel, hanem (a Slint-hez hasonlóan) beszél, bár később átvált egy énekesen-beszélő stílusba, ami meglehetősen illik a lassabb, atmoszferikusabb középső részhez. Az előadásmód nagyon dramatikus (a szöveghez illően), ami néhány embernek lehet, nem tetszik, de szerintem jól passzolt a dal átfogó hangulatához. A végén pedig, amikor már azt hinnénk, hogy az előző szám végéhez hasonlóan, kirobbanóan fog végződni, helyette egy nyugis, reményteli szakasz érkezik.
Nem tart sokáig a reményteli pillanat, hisz a Science Fair talán a legzajosabb és legdramatikusabb szám az albumon. A fülsértő gitárok és a free jazz-t játszó szaxofonok teljesen őrült hatást adnak, és a dobos által játszott egyenletes ütem az egyetlen dolog, ami ezeket az elemeket összetartja. Ezután dobjunk még hozzá egy jó goromba szintit és kész is a totális káosz (ezeket a lehető legjobb értelemben mondom, ez a jóféle káosz).
A közel tízperces Sunglasses első másfél perce egy magányos, ropogós hangú gitár, ami után a többi rész egész átlagosnak hangzik az eddigi számokhoz képest (ha a hegedűt és a szaxofont normálisnak érezzük egy rock számban), persze itt is van egy kétségbeesett összeomlás középtájt, de még mielőtt teljesen becsavarodnánk, visszatérünk a (mondhatni) normális részhez.
A leghosszabb után a legrövidebb, négyperces Track X következik, ami néhol olyan, mintha egy coming-of-age film stáblistája alatt szólna. De ezzel nincs gond, épp itt volt az ideje a sok zűrzavar után egy visszafogott, laza számnak. Nem a kedvencem, de igazából nincs is vele semmi gond, csak valahogy számomra nem éri el az album többi részének magaslatait. Aztán lehet, másnak meg pont ez lesz a kedvence.
És végül a finálé, az Opus, ami lassú és gyors részek váltakozásából áll. A lassú rész senki számára nem lesz meglepő, aki eddig hallgatta az albumot, mert minden aspektusát már megszokhattuk a többi számban; teljesen rendben van. A gyors részek azonban kissé zsidó népzene beütésűek, amik máris táncra kényszerítenek. Erre egyáltalán nem számítottam, de meglehetősen örülök neki.
Összességében egy nagyon szolid és változatos albumról van szó, aminek többször is sikerült meglepnie. Valószínűleg az énekstílus nem mindenkinek fog bejönni, ahogy a hektikus zene se, de aki nem riad vissza ezektől, az azonnal hallgassa meg, mert ez az év eddigi legjobb lemeze.
