Figyelem! A cikk az első és a második évad cselekményéről nyomokban spoilert tartalmazhat!
Nem lövök le poént, mi is írtunk róla: a Netflix nagy valószínűséggel berendeli a Virgin River harmadik évadját, így az egyszeri néző is biztosan tudni fogja, hogy a második felvonás pontosan úgy ért véget, ahogy ehhez a hírhez méltán kellett véget érnie. Ahogy arról a premiert követően beszámoltunk, a sztori elkezdett kimozdulni az első évados dráma-romantika tengelyről. Nem is akárhogyan, és bizony, a sorozat végére érve most talán kellemetlenebb érzés foghatja el a Virgin River kedvelőit, tudván hogy legalább egy év, mire új részekkel találkozhatnak.
A történet határozottan jól van felépítve, és többször azon kaptam magam, hogy izgulok, miközben nézem. Kibomlanak a karakterek, nem csak a szenvedés vagy öröm különféle fázisait láthatjuk. Lesznek válaszok a miértekre, de cserébe jönnek az újabb kérdések, és a mellékszereplők is határozottan több reflektorfényt kapnak. Persze ettől még Jack és Mel kb. mindenhol ott van, minden eseményhez van némi közük. Elsőre egyébként előre meg voltam győződve arról, hogy ez a sorozat, pláne a második évadban nem fog annyit nyújtani, amivel érdemben is lehetne mit kezdeni. Komolyan, ki az, aki még nem látott szerelmi háromszöget, bohókás és jóindulatú pletykafészket, világtragédiával terhelt, bimbózó románcot, kamaszok első szerelmes próbálkozását vagy össznépi kisvárosi jeleneteket?
Mondhatnám, hogy az iparosmunkák iskolapéldája. Minden elem és minden szereplő az unalomig ismert klisék szerint felsorakozik, de aztán jön a Hetedik mennyországot íróként jegyző Sue Tenney, aki egy kivételével az összes epizód forgatókönyvéért felel (a regény írója, Robyn Carr mellett), és úgy rakja össze a részeket, hogy arra bizony semmi panasz nem lehet. (Itt kell megjegyzem, hogy az évadzáró Jack esetében már jócskán eltér Robyn Carr regényétől, amit Tenney minapi nyilatkozatában azzal indokolt, hogy így akarták előkészíteni a harmadik évadot. Eme nyilatkozat arra is kitér, hogy annyi szériát szeretnének csinálni a Virgin Riverből, amennyit csak lehetséges, de a majdani utolsóra vissza fognak kanyarodni a regény szerinti befejezéshez.)
A nyitányban Mel (Alexandra Breckenridge) visszatér az új otthonául szolgáló kisvárosba, ahol hirtelen eltűnése miatt kicsit feje tetejére állt a világ. Továbbra is gyászol, de legalább már rendesen dolgozik Doki (Tim Matheson) mellett. Jack (Martin Henderson) pedig duzzog, teljesen érthetően, hiszen álmai nője csak úgy lelépett és visszajött, exe pedig gyereket vár. A sorozat gerincét kettejük kapcsolata, annak különböző stádiumai adják, egyensúlyban tartva a részekben fellelhető „bonyodalmakat” (értsd: ha a főszereplők éppen jól elvannak, a többiekkel történik valami gikszer). Követhető, egyszerűnek semmiképpen nem nevezhető história az övék, ami önmagában nem állná meg a helyét, de szerencsére van egy csomó mellékszál, amiért szintén lehet izgulni.
Nekem a főszereplőkén kívül talán Atya (Colin Lawrence) története tetszett a legjobban, bár ez erősen szubjektív. Nem tagadom, megpróbáltam magam beleélni a helyzetébe, de az a helyzet, hogy nem voltam tengerészgyalogos, meg hát nem is vagyok kétméteres, melegbarna szemű pacák, de azért a döntései legalább akkora dilemmát okoztak nekem is, mint neki. A Jackkel történteken kívül várhatóan az egyik legizgalmasabb sztori lesz az övé a következő évadban, főleg a második széria végjátékát tekintve.
Aki mellett viszont nem tudok elmenni, az Hope (Anette O’Toole). Hope, már eleve a Remény nevet adni egy ilyen jóindulatú, de valljuk be, piszok idegesítő nőnek… nem mindig értettem, hogy miért ragaszkodott hozzá annyira Doki, talán fiatalként nem volt ennyire elviselhetetlen. Kerül is párszor bajba a pletykás természete miatt, talán többször is, mint az első szériában, de ha a forgatókönyvet a kezembe vehettem volna, valószínűleg nagyobb következményei lettek volna a kavarásainak. Amiket persze jóindulatból követ el. Persze. Ha az én barátom lenne, már nem lenne az.
Vannak még bőven karakterek, akik mérhető hatást tudnak kiváltani a nézőből, Charmain (Lauren Hammersley) például elég rendesen megdolgozik érte. De ott van Lizzie (Sarah Dugdale), Virgin River egyik új lakója, aki a Los Angelesből hozza a városi fuvallatot, Brady (Benjamin Hollingsworth), aki annyira bizonyítani akar Jacknek, hogy beszáll a helyi drogbizniszbe, vagy épp a Berényi Zsuzsára kísértetiesen hasonlító Muriel (Teryl Rothery), egy másik szerelmi háromszög ideiglenes pólusa.
Komolyan, az a legjobb ebben a sorozatban, hogy a szereplők hús-vér embereknek tűnnek. Vagyis szemrebbenés nélkül el tudjuk nekik ezt hinni. Akkor is, ha néha közhelyesek, akkor is, amikor irracionális döntéseket hoznak – nyilván a dramaturgia diktálja –, sőt, még akkor is, amikor szemmel láthatóan nem működik köztük a kémia. Nem gondoltam volna, hogy egy elsőre nyálkásnak tűnő történet így be tud szippantani, de sikerült neki.
A karaktereket ízekre lehetne szedni, tulajdonképpen meg is tettem (a hasábokon tizedannyira, mint gondolatban), de pontosan ez a veleje egy jó alkotásnak: hatást vált ki. A szereplők néha abszurditást súroló viselkedése olykor annyira fel tudott idegesíteni vagy épp el tudott gondolkodtatni, hogy elmondhatom, a foglalkozás biza elérte a célját. Még napokkal az utolsó rész megtekintése után is eszembe jutott egyik-másik figura, hol a lehetséges folytatás, hol a szerintem rosszul/jól meghozott döntésük miatt.
Valószínűleg nem vagyok ezzel egyedül. Mi ez, ha nem siker?
