A 90-es évek elején széteső Szovjetunió hamvain számos korábban nem létező, vagy több évszázados megszállás alatt álló terület nyerte el függetlenségét. A hirtelen változás következtében beállt hatalmi vákuum, az alacsony életszínvonal és a demokratikus hagyományok totális hiánya számtalan – eddig csupán lappangva létező – társadalmi-politikai problémát intézményesített. A Transparency International által folytatott korrupciót vizsgáló éves felméréseken a térség rendszerint leghátul végez. Yerzhanov korábbi filmjei hasonló témát dolgoznak fel a kazahsztáni gazdasági kiszolgáltatottságról, ahol a túlélésért folytatott harcban az erkölcsi szabályok relativizálódnak és eredményre való tekintett nélkül morálisan mindenki veszít.
Édesapja öngyilkosságát követően Szaltanat családjára hatalmas adósság szakad. A lány kénytelen feladni eddigi kényelmes életét, hogy segítséget kérjen a városban élő nagybátyjától. A rokon vállalhatatlan ajánlatot tesz, kizárólag akkor hajlandó mellé állni, ha a lány feleségül megy egy helyi oligarchához. Elutasítva az ajánlatot Szaltanat és az őt elkísérő gyermekkori barát, Kuandik megtapasztalják a nagyváros kegyetlenségét. Világról alkotott naiv elképzeléseiket feladva kénytelek hozzáidomulni környezetükhöz. A közöttük húzódó érzelmi kapcsolat is csupán az ellenállás egy formája, az egyetlen tiszta érték, amit képtelen beszennyezni a korrupció és kizsákmányolás.
A váltást a rendező finom tárgy- és színszimbolikával érzékelteti: a vidéki idillre jellemző meleg színeket és gyönyörű nagytotálokat klausztrofób érzést keltő hideg és fakó képek váltják fel. Kuandik-nak a mű elején elénk táruló játékos birkózása a helyi maffiával szemben folytatott élet-halál küzdelemmé válik, majd pártfogóját elárulva ő maga is a bűnszervezet végrehajtója lesz. A cselekmény középére Szaltanat teljesen kontrollt veszít élete felett melyet a karaktere háttérbe szorulása is jelez. Elveinek feladása hiábavalónak bizonyul, édesanyja börtönbe kerül,korábbi életét földjeikkel és házukkal egyetemben végérvényesen elveszítette. Sorsába beletörődve eddig viselt rikító vörös ruháját feketére cseréli.
A kialakult értékválságot a Bonnie és Clyde–ban (1967) vagy a Sivár Vidékben (1973) szintén megjelenő tömeggyilkosság és menekülés képes feloldani, azonban ez is csak az elkerülhetetlen vég késleltetése, a főhősök sorsukat elfogadva kéz a kézben gyönyörködnek utolsó naplementéjükben. A katartikus befejezést követő érzéketlen rendőri helyszínelés tökéletesen rímel a címet adó Camus idézetre. Sajnos a mű időnként dramaturgiai hibákkal küszködik, melyek egyszerre nehezítik a történet nyomon követését és valószerűségét, ezen apró botlásokat leszámítva azonban ötödik nagy filmje felfelé ívelő pályaképet jelez,egyre magabiztosabb témakezeléssel és felismerhetőbb szerzői jegyekkel.