Steven Spielberg filmjein már több generáció is felcseperedhetett, és a műveit a mozikban csillogó szemmel figyelő kisfiúk és kislányok mára már felnőttek. Történetei ugyan műfajok és témák széles spektrumát lefedik, korai munkássága azonban gyakorlatilag a modern kasszasikerek etalonja, a fantasztikus, rejtélyekkel és kalandokkal teli világba menekülni vágyók paradicsoma. Jellegzetes például a gyermekek és fiatalok bátorságának, őszinteségének és álmodni merésének ábrázolása, amellyel kontrasztban állnak a kizsákmányoló, hataloméhes gonosztevők. A Ready Player One ezt a szellemiséget ragadta meg egy a kornak felismerhető köntösben, anélkül, hogy a régebbi generációkat kifelejtené.
2045-öt írunk, ahol az emberiség az OASIS nevet viselő videojáték virtuális valóságába menekül a valós élet disztópiája elől. Ezen a helyen mindenki az lehet, aki csak akar, világok végtelen lehetősége várja, ahol szórakozhat, harcolhat, és általánosságban jól érezheti magát. Az OASIS alkotója halálát követően azonban kiderül, hogy aki megtalálja az általa elrejtett objektumot a programban, teljesítve a játékot a játékban, az megkapja örökségét, és uralhatja OASIS világát. Hősünk, Wade Watts rábukkan az első nyomokra, és barátaival együtt vág neki a kalandnak, miközben ugyanezt próbálja teljesíteni egy nagy, profitorientált vállalat, amely a mocskos eszközöktől sem tántorodik el.
A film így egyensúlyozni próbál – sikeresen – a valós szegmensek, és a virtuális szakaszok között. Az eredmény pedig egy remekül összerakott és szórakoztató egyveleg, ahol mindkét világ hozzájárul a központi célhoz, hogy a nézők egy ízig-vérgi mozis élményben részesülhetnek. Előbbi drapp színvilágával sem unalmas, és olyankor láthatjuk a tényleges színészeket és arcokat a virtuális karakterek mögött. Újabb remek alkalom ez Ben Mendelsohnnak is, hogy kiválóan alakítson egy újabb galád, hataloméhes és beképzelt karaktert. Bár mindenki jól és hihetően játssza karakterét, mégis Mendelshoné a legjobban kidolgozott. A többiek elég sekélyesek: sokszor csak azért vannak, hogy legyenek. Ez idővel még bizarrabbá válik, amikor az öt fős csapatból ketten már szinte feleslegesnek tűnnek, és inkább bevethető díszletek, mint valós jellemek.
A videojáték univerzuma pedig sokkal élénkebb színeket alkalmaz, ahol a fizika törvényei teljesen máshogy működnek, és ahol kiélhetik magukat a karakterek mindenféle különleges lény bőrébe bújva, legyen szó fantasy vagy sci-fi kreatúrákról, vagy egyszerűen a valós énjüktől eltérő küllemű humanoid figurákról. Itt, az OASIS birodalmában szabadjára engedhették az alkotók a fantáziájukat, és a látványvilág, valamint a technikai megvalósítások kiáltanak a mozis megtekintésért. Kifejezetten jó, hogy akár lövöldözésről, akár közelharcról, akár járművekkel teli száguldozásról van szó, a Ready Player One követhető, és az operatőri munka, valamint a vágás vezeti a nézőt a központi események felé, viszont elég komponált akciót tartogat a háttérben is, éreztetve a pillanat kaotikusságát. Áthatja a perspektíva a filmet, és tökéletesen átjön, hogy mekkora térről van szó, milyenek az arányok, és milyen mértékben történik minden. Mindezt átitatták jó kedélyű humorral, a pörgés során sok igazán vicces pillanatot eredményezve: például a fizikális komikum állandó, és gyakran láthatjuk, hogy miként élik meg a való világban a virtuális hatásokat, akár a konkrét ütéseket, akár a vereség és veszteség érzését.
Külön bekezdést érdemel a film rengeteg utalása és kikacsintása a popkultúra elmúlt négy évtizedére, így a szemfülesek kiszúrhatják kedvenc filmjeik vagy videojátékaik karaktereit. 8Sőt, ez kifejezetten szórakoztató lesz amikor majd otthon is meglehet nézni, időnként megállítva a művet, szemezgetve a vendégkarakterek között.) Persze legtöbbször csak pillanatokról van szó, hogy egy-egy mosolyt csaljon azok arcára, akik veszik a lapot, de vannak részek, amikor a történet szerves részét képezik a licencelt alkotások, így az értelmetlen, listaszerű felsorakoztatás helyett a közegnek megfelelően következnek be. Nem szeretnék senkinek semmit lelőni, de egy horror-szakasz beépítése egy eszméletlenül vagány és kreatívan kivitelezett rész lett – sőt, talán a legjobb a filmben: ennek fő oka, hogy a történet szempontjából is fontos, és nem csak jópofa megjelenítés.
A néző audiovizuális túlterhelése sosem hagy alább, és állandóan történik valami pörgés, valami rohangálás, valami, amiért izgulni lehet. Viszont hamar kiderül, hogy a látványorgia és a bombasztikus jelenetek mögött nem rejtőzködik komoly mélység. A karakterek kidolgozatlanok, és rengeteg kérdés megválaszolatlan marad. Pozitívum, hogy az OASIS gazdaságát és működését, felépítését körbejárja a film: például ha meghal valami, elveszíti az összes dolgát a játékban. Ez sokkal hitelesebbé és elképzelhetővé teszi a szituációt, éreztetve a kockázatot, és egyéb apróbb elemekkel szemléltetve a rendszer nüanszait: például hogy honnan vannak újabb dolgok, hogy miként működik a pénz, hogy a játékos hogyan éli meg ezeket. Viszont szinte teljesen tudatlanok maradunk a valódi világgal kapcsolatban, és rengeteg olyan kérdés marad, ami adhatott volna egy olyan hátteret, ami még nem bonyolítja túl az akció- és adrenalin orientált képsorokat: miért függött rá az emberiség az OASIS-re, miért engedhetik meg maguknak a társadalmi hierarchia alján lévők is, és így tovább. A karakterfejlődés apróbb problémái még, hogy kiderülnek teljesen haszontalan információk, amik lényegtelenek, vagy soha nem kerülnek újból említésre. Ez persze egyáltalán nem vesz el szórakoztató mivoltából, csak kissé érdektelenné teszi azokat a jeleneteket, ahol jól jönne a karakterív fejlődése.
Spielberg védjegyeit hordozza, megtalálható benne a határozott, pozitív üzenet, és ötletesen használja fel a videojátékok alternatív világot biztosító jellegét, anélkül, hogy negatív fényben tüntetné fel őket – a Ready Player One gyakorlatilag egy Spielber film, ami Spielberg filmeken nőtt fel. Ugyan a romantikus szál nagyon erőltetettnek tűnik, és a rendező a szentimentalitást képtelen elengedni, annyi szeretet és lélek van benne, és olyan jókedvű jóindulat és humoros élcelődés, hogy nehéz nem szeretni és élvezni. Nem veszi magát túl komolyan – ami kifejezetten előny – és több, mint két órányi őszinte, teljes kikapcsolódást nyújt: néha pedig pontosan erre van szükségünk – elmenekülni egy kicsit a való világból.
