„Újra tiéd az irányítás, Grey.”
2018 júniusában került a nemzetközi mozikba ez az alig ötmillió dolláros költségvetésből készült film, amit nálunk sajnos valamiért elfelejtettek bemutatni. Pedig az Upgrade a mostanában divatos típusok határozottan élvezhető olvasztótégelye lett: alapját a jellegzetes bosszú-filmekből ismert történetvezetés adja, a végeredmény pedig egyszerre lett akciófilm, thriller és sci-fi. Rendezője Leigh Whannell, aki annak idején a Fűrész-franchise forgatókönyvírója volt, direktorként az Insidious harmadik részével debütált, mostanra pedig átnyergelt az akciófilmekhez – és ezt igen jól tette. A bőréből mégsem tudott teljesen kibújni, jelen alkotása Amerikában „R” besorolást kapott a helyenként felbukkanó erős, már-már horrorisztikus jelenetei miatt. Ennek ellenére mindenkinek ajánlom, aki szeretne egy rendkívül látványos, az átlagnál kicsit erősebb akciófilmet látni, ami a főszereplő sorsán keresztül az MI és az ember kapcsolatát, annak előnyeit és hátrányait ábrázolja.
A történet olyan környezetbe van elhelyezve, ahol a mesterséges intelligencia, és úgy általában a fejlett technológia által az emberi élet kényelmessé vált, az okos otthonok és az önvezető autók teljesen átlagosnak számítanak, a térfigyelést drónok végzik, a legtöbb kütyü hang által vezérelt, ezek pedig mind megférnek a számunkra hétköznapi technológiával. Főhősünk, Grey Trace (Logan Marhall-Green – Narancsvidék, 24), egy igazi technofób figura, aki idejének nagy részét hagyományos, robbanómotoros autók bütykölésével tölti. Felesége, Asha (Melanie Vallejo) a másik véglet, otthonosan mozog automatizált lakásukban, sőt, egy emberek számára robot implantátumokat tervező cégnél dolgozik. Szerelmük tündököl, házasságuk boldog, a villám ebbe az idillbe fog majd becsapni.
Amikor azt mondom, hogy Grey a főszereplő, az nem költői túlzás. Minden körülötte összpontosul, rajta kívül a film karaktereiről nagyjából semmit nem fogunk megtudni, se a feleségéről, se a szükségben előkerülő anyjáról, de még az ügyében nyomozó rendőrről sem. Annál többet viszont Stem-ről, de ennyire ne szaladjunk előre. A mozi kb. másfél órás, mégis elég hosszú felvezetést kapott, nagyjából a negyvenedik percig kell várni az első akcióra, ami dramaturgiai szempontból két részre osztja a filmet. Az első szakaszban felépíti a rendező a történet alapjait, a „felbosszantják” részt, amely során egy furcsa autóbalesetet követően Asha-t megölik, Grey pedig nyaktól lefelé megbénul. A tolószékbe kényszerült férfi mértani pontossággal végigmegy a depresszió különbözőfázisain, gyötrődik, tagad, öngyilkos akar lenni, majd felcsillan a remény: egykori ügyfele, a zseni Eron Keen(Harrison Gilbertson) felkeresi és felajánlja, hogy kísérleti stádiumban lévő mikrochipjét, Stem-et beülteti a nyakába, megszüntetve a folytonossági hiányt az agy és a gerincvelő között. A férfi eleinte nem kér a kütyüből, de mivel bosszúvágyát a lassan folyó nyomozás nem elégíti ki, belemegy a dologba. A történet akkor lesz igazán érdekes, amikor Stem megszólal.
A téma, illetve Marshall-Green játéka elég ahhoz, hogy befedje a többi szereplő mellőzöttsége miatt esetleg keletkezett űrt. Fizimiskája miatt szeretik elnézően Tom Hardy-hoz hasonlítgatni, de ez a fickó képes elvinni a hátán az egész filmet, akár a depressziós férjről van szó, akár a chip által irányított végtagú harcosról. Apropó, láttatok már szinte sírva bunyózó főhőst? Na, itt fogtok. A mikrochip ugyanis úgy segít Grey-nek, hogy amint megkapja rá az engedélyt, átveszi az uralmat a férfi teste fölött, így verekedve ki magukat a szorult helyzetből. Grey saját kezébe veszi a nyomozást, Stempedig a rendelkezésére álló eszközökkel támogatja, hogy előkeríthesse a felesége haláláért felelős személyeket. A film második része a két „személy” összefonódott útjáról, közös akcióikról, a „bosszút áll” szakaszról szól – nem kevés meglepetéssel.
Ez a mozi mindenképpen többre hivatott, mint amit a költségvetése és a kevéssé ismert szereplőgárdája miatt elsőre gondolhatnánk róla, B kategóriás emlegetése pusztán ezenkörülményeknek tudható be, valójában ez egy B-s bőrbe bújt A kategóriás alkotás. A kissé hosszúra nyúlt bevezető ellenére is pörgős, meglepő fordulatokban gazdag film simán megállná a helyét a most futó tucatfilmek és blockbusterek dömpingjében, üde színfolt a szuperhősös, rebootolt, spinoffolt és/vagy folytatott történetekre ráunt publikumnak, az ínyencek részére pedig külön öröm lehet, hogy a rendező telepakolta az alkotást easter egg-ekkel. A különböző effektek és a számítógépes képkorrekciók kifejezetten jól sikerültek, nem is beszélve az operatőri bravúrról, amiket az akciójelenetek során alkalmaztak, a Jed Palmer által jegyzett filmzene pedig pontosan akkor és úgy szólal meg, ahogy a nagy könyv szerint kell.
