Humor ellen beoltva: TOP 5 legkatasztrofálisabb vígjáték

Bevallom, hat-hétéves koromban oda meg vissza voltam ezért az Olsen-ikres filmért. Körülbelül fél éve leadta főműsoridőben valamelyik televíziós csatorna, a filmelőzetest látva pedig egyből elkapott a nosztalgia, így izgatottan ültem le a képernyő elé. Ám körülbelül fél óra sem kellett, és rögtön csalódnom kellett múltbéli önmagamban. Csakazértis alapon végignéztem, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy „mégis, hogy a fenébe imádhattam annyira ezt a filmet, amikor tök sekélyes, kiszámítható, irreális és elcsépelt?”. Gondolom, pont ugyanezekért szerettem gyerekfejjel, mert hatévesen az ember nem igazán gondolkodik annyira előre, mint mondjuk egy nem sokkal idősebb, de már jóval több filmet látott ember.

A szerelmi szálon hatévesen azért pironkodtam, mert akkor még vérciki volt ilyeneket nézni eltakart szemek nélkül, cirka tizenöt évvel később pedig a helyzetek abszurditása miatt éreztem szekunder szégyent a főhősnők szépfiúitól. A gengszter anno sem volt ijesztő, sőt, mi több, már akkor is jókat szórakoztam rajta, ami azért, valljuk be, nem túl jó jel, ha még egy kisiskolás számára is inkább nevetséges, mint félelmetes egy rosszfiú.

E film tekintetében is sikerült kisiskolás élményeimből kiindulni, ugyanis, mily meglepő, mint minden korombeli, én is odavoltam a High School Musical-ért, ebből kifolyólag pedig Zac Efron-ért is. Az említett franchise kifutása után Zac Efron egészen sok filmszerepet kapott, amik közül akad pár egészen jó alakítása is, ezért úgy voltam vele, hogy ez a Nagyfater elszabadul biztos jó lesz. Nos, Efron a saját részéről nagyjából hozta is a tőle elvártakat, sőt, talán még túl is tett magán a néhány, kissé bevállalósabb jelenettel, de a film pozitívumai itt ki is fulladtak részemről. A történet egy kapuzárási pánikban szenvedő nagypapáról szól, aki felesége halála után konkrétan megkattan, és a fejébe veszi, hogy átbulizza egész Amerikát, de ehhez persze szüksége van éppen nősülni készülő unokájára is. A karakterek kétdimenziósak, a poénok erőltetettek, a helyzetek irreálisak, az egyik szerelmi szál nemcsak erkölcstelen, de még bugyuta is, a másik romantikus vonal pedig meghökkentő és érthetetlen. Számomra a kelleténél kicsivel túl lett tolva az alpáriság a nagypapa részéről. Ez lehet, hogy valakinek bejön, de nálam nem üti meg a humoros szintet.

Biztos vagyok benne, hogy elég sokan ismerik ezt a filmet, hiszen nem lehet csak úgy elmenni Adam Sandler mellett, ahogy abban is biztos vagyok, hogy sokan kedvelik az alkotást. Számomra viszont nem jelent többet egy olyan filmnél, ami öt, gyerekes, folyamatosan ökörködő férfiről  – akik számára az a humorforrás, ha valaki büfög, szellent és vizel –, valamint feleségeikről – akik meg azon tudnak remekül szórakozni, hogy egy napbarnított, kigyúrt férfinak olyan hangja van, mintha az előbb szippantott volna bele egy héliummal felfújt lufiba – és gyerekeikről – akik meg látványosan szenvednek a természet lágy ölén, mígnem rájönnek, hogy mennyire jó arc apjaik vannak, így beszállnak ők is a hülyülésbe – szól. Nemhogy karakterfejlődés, de még rendesen felépített karakterek sincsenek, ahogy normális cselekmény sem nagyon, mindössze csak a marhulás megy százkét percen keresztül, ami egyébként olyan, minthogyha pár tizennégy éves kamaszfiú összeült volna megírni egy forgatókönyvet, és beledobáltak volna mindent, ami szerintük vicces.

Ez a vígjáték abba a kategóriába esik nálam, ami már túl közönséges ahhoz, hogy nevessek rajta. Értem én, hogy ez a film egy Alkonyat-paródiaként született meg és egyáltalán nem veszi komolyan magát. Azt is értem, hogy a célja pont az, hogy annyira trash legyen, amennyire csak tud. De azt már nem értem, hogy ha valami paródia és direkt trash, akkor ezeknek miért kell feltétlenül azzal is járniuk, hogy túlzóan alpáriak is legyenek. Az még egy dolog, hogy szinte majdnem minden a szexualitás és az erotika köré van felhúzva, de az már egy másik, hogy mindezt olyan módon teszi a film, hogy konkrétan minden második másodpercben a fejemet fogom a helyzet szülte kínosságban.
Egyébként jól rájátszik az eredeti film karaktereinek túlzó kifigurázásaira, és még egészen jó gondolatok is lehetnének benne a parodizálást illetően, de ezt a halvány reménysugarat sikerült belőlem kiirtania a filmnek minden adandó alkalommal.

És ezennel el is érkeztünk az első helyezetthez, azaz a legkatasztrofálisabb vígjáték koronázatlan királyához, egy újabb filmhez, melynek főszereplője a már korábban említett Adam Sandler.  A felsorolás korábbi helyezettjei leginkább azért kerültek a listára, mert humorukat nem találtam indokoltnak a cselekmény szempontjából, vagy úgy egyáltalán nem találtam indokoltnak semmilyen szempontból az egész filmalkotást, ám ezt a filmet azért szántam az első helyre, mert nem teljesen értem, hogy miért is áll a címe mögött a vígjáték címjelzés. Ugyanis egyáltalán nem vicces. Sokkal inkább irtózatosan bugyutának nevezném. 

A képi világa egyébként meglehetősen jó, remekül visszaadják a színek a halloween hangulatát, de itt véget is ér a pozitívumok listája. Merthogy a főszereplő maga a klinikai eset, ahogyan egyébként a többi szereplő is, akik a szembetűnően pszichikailag nem százas Hubie-ból állandóan gúnyt űznek. Ami pedig nemhogy nem szellemes, de még erkölcsileg is igencsak megkérdőjelezhető. Úgy éreztem a film nézése közben, mintha a készítők úgy akarnának kezelni engem, mint egy értelmileg visszamaradott kisiskolást, akinek apró falatonként adagolják a már megrágott ételdarabokat a lehető legszájbarágósabban. A cselekmény olyan vékony volt, mint egy krepp-papír, a szereplőkről pedig nem is érdemes szót ejteni.