A szuperhíro filmeknek és sorozatoknak mára már igen nagy kultuszuk és történelmük van. Míg a Marvel megvívja a csatáit a DC-vel (és egy-két kivétellel sorra maga alá is gyűri az utóbbit), addig itt-ott felbuggyanak azért más univerzumok hősei is.
Mint például Gerard Way totál diszfunkcionális családi portréja, Az Esernyő Akadémia.
Nem, nem fogom a magyar nevén szólítani a sorozatot, mert lássuk be, pont olyan jól hangzik – még ha tényleg ez is a pontos fordítása –, mint az a bizonyos Fekete Tükör.
Nem üt akkorát, na! 😊
Na de félre az ízetlen tradukcióval és vágjunk bele.
Nem kis lelkesedéssel vártam a széria második évadát. Nemcsak azért, mert Ellen Page elhívatott rajongója vagyok, hanem mert rajta kívül szinte mindenki elképesztően sokat rakott bele az első szezon minden karakterébe és percébe. Számomra nem volt kérdéses, hogy nagyon is kíváncsi vagyok az utolsó epizód cliffhanger-e utáni eseményekre.
De kezdjük a legelején. 1989. október 1.-jén.
A világ különböző pontjain 43 nő ad életet 43 gyermeknek úgy, hogy aznap reggel még semmi nem utalt a terhességükre. Ha ez nem lenne eléggé furcsa, kisvártatva megérkezik Sir Reginald Hargreeves (Colm Feore – Chicago, Riddick, Thor), az excentrikus milliárdos, hogy örökbefogdosson a szimultán világra jött gyermekek közül, amennyit csak tud. Hetet sikerül összevásárolnia.
Az egyszerűség kedvéért, és mert az apai ösztönök még csak köszönőviszonyban sincsenek az öreggel, az Egyes, Kettes, Hármas, Négyes, Ötös, Hatos és Hetes elnevezések boldog tulajdonosai lesznek a gyerekek. Szívet melengető praktikum.
Később az anyjuk – aki tulajdonképpen egy droid, amit feltehetően maga Reginald gyártott – valódi neveket is ad nekik.
1, Luther – Tom Hooper (Trónok Harca, Terminátor: Sötét végzet)
2, Diego – David Castañeda (Freaks of Nature, Sicario 2: A zsoldos)
3, Allison – Emmy Raver-Lampman (Szeplőtelen Jane)
4, Klaus – Robert Sheenan (Misfits, Cherrybomb)
5, Ötös (az egyetlen, akit soha nem neveznek nevén) – Aidan Gallagher
6, Ben – Justin H. Min
7, Vanya – Ellen Page (Juno, Cukorfalat, Eredet)
A család minden tagja szétszóródott, mert akármilyen hihetetlen, de egy nárcisztikus milliárdossal, egy robot-dadával és egy valóban emberszabású csimpánzzal (Pogo, a beszélő, szemüveges majom) felnőni egy villában nem éppen leányálom. Erős az ingerenciája az embernek, hogy elhagyja a családi fészket.
Pláne, ha 6 testvéred mellett, akik mind szuperképességekkel vannak megáldva, úgy tűnik, neked semmiféle kirívó tehetséged sincs. Habár próbálkozol írással és a hegedülés sem megy rosszul, de kiemelkedőt semmiben nem tudsz alkotni. Habár jól fogy a Hargreeves-családi regényed, de ezért a húzásodért még neheztel is rád minden testvéred, nem csak jobbak nálad.
Van ennek egy lélekölő bája. Nem csoda az eltávolodás.
A család akkor gyűlik össze újra, mikor megtudják, apjuk eltávozott az élők sorából. Itt vehetjük fel mi is a fonalat, hogy megtudjuk, akkor ki milyen szupererővel is bír.
Egyes, azaz Luther nagyon erős. Az, hogy miért a Holdon tengeti életét (ahonnan visszasiet apuci temetésére), az csak később derül ki. Ahogy az is, hogy miért néz ki úgy, mint egy agyonszteroidozott vízilabdázó, aki minden egyes lábnapot kihagyott az elmúlt 30 évben.
Kettes, Diego nagyon jól bánik a késekkel. Ha nem lenne akkora az arca, mint egy állami citylight a kukoricamező közepén, akár még egy jófajta „betmen” is válhatna belőle. De van, akinek folyton hangoztatnia kell saját tehetségét, ha már aputól sosem kapta meg az elismerést.
Hármas, Allison a szavakkal bánik jól. Vagyis, ha elhagyja a száját a mondat, „azt pletykálják”, majd bármilyen abszurd dologgal fejezze is be, az megtörténik.
Szóval bárkit bármire rávesz a megfelelő szavakkal. Hasznos egy képesség, nah.
Négyes, Klaus gyerekkorától kezdve a legkülöncebb. Egészen fiatalon nekiáll a tudatmódosításnak, mert hát ő az, aki a halottakkal tud(na) kommunikálni, de nem akar. Mindenféle bódítószerrel fojtja el magában a képességét, amint az apja már nem kényszeríti a használatára.
Ötös, akit nem nevezünk nevén. Ő térben és időben tud bármekkorát ugrani. Vagyis hát, ő így gondolja. Így fordulhat elő, hogy egy nagyobb vállalása a jövőbe repíti, de onnan nem tud visszatérni.
Sőt nem tudja elmondani a családjának, hogy mind meghaltak és egyedül kell élnie egy posztapokaliptikus világban, ahol az sem meglepő igazán, hogy egy próbababához fűzik gyengéd szálak. A családja mellett mindenki más is meghalt ugyanis.
Hatos, Ben. Benről nem sokat tudunk, csak annyit, hogy egy gyilkológép. Habár szelíd, mint egy bárány, de képes nyolc kart növeszteni és minddel kaszabolni, mint a gyapotkombájn. De sajnos egészen fiatalon elveszítik őt egy bevetés során, s a továbbiakban csak Klaus látja. Már amikor nincs totálisan beszívva.
Hetes, Vanya. A legkisebb királylány, aki semmihez sem ért, aki kilóg a sorból, aki a diszfunkcionális család leghaszontalanabb tagja. Akinek túl korán kell szembenéznie élete értelmetlenségével, mert apu csak a többieket viszi szuperhősöset játszani. Neki marad a szolfézs és az otthon lődörgés.
Miután mindezt megtudtuk a gyerekekről, és azt is, hogy ki mit csinál felnőttkorában, jöhet az első izgalom. Ötös visszatér a jövőből. Míg mindenki 30 éves, ő feleannyi. (Az időugrás nem várt mellékhatása.) Mindannyian megtudják, hogy közeleg a világvége, valamit tenniük kell.
Különböző tempóban és elhivatottsággal, de mindenki az ügy mellé áll, ismét háttérbe szorítva Hetest, aki továbbra is mélabúsan elmélkedik saját nyomorúsága felett.
Ez lenne az első évad bevezetője. Ezután még megismerkedhetünk két elfuserált bérgyilkossal (Mary J. Blidge és Cameron Britton), akik a Sorsügynökségnek (a világ idővonalát rendben tartó korlátolt felelősségű társaság) dolgoznak és Ötösre vadásznak. A furcsa események után nyomoz a rendőrség is. Főhőseink is lassan csepegtetve jönnek rá, mennyire is involváltak ebben a világ végzetét jelentő armageddonban.
S mindemellett olyan karakterrétegelést kapunk, hogy a fal adja a másikat. Mindenki IS rejteget valamit a felszín alatt.
Az első évad természetesen egy olyan cliffhangerrel ért véget, hogy karfát tépkedve epekedtem 2020.07.31.-ért. Akkor még mit sem sejtve, hogy akkora Oboa d’amore koncertbe kezdünk március 13.-án, hogy még visszataps is lehet belőle. De legalább toljuk vele a Netflix szekerét, ami elhozta nekünk a sorozattörténet egyik legjobb bevezetőjét. (Ha most kezdesz bele az első évadba, ez erősen spoileres… csak saját felelősségre!!)
Egy még szebben megkomponált világvégét, hatalmas robbanásokkal, látványos elhalálozásokkal, 6 testvér összedolgozásával, hogy mentsék a menthetőt, s mindez alatt Sinatra duruzsolja a My Way című dalát. Futkos a lúd az ember minden porcikáján tőle.
Miután csak az első 10 percet tudtam megnézni egyéb elfoglaltságaim miatt, alig vártam, hogy hazaérjek és egy hujában lepergessem a második évadot.
Ismét doomsday para van gyerekek, csak most az egészet visszapakolták nekünk 1963-ba, Kennedy elnök meggyilkolása köré, ami felvet jó néhány ismert paradoxont az idővel, az egy téridő-kontinuumban tartózkodó azonos karakterekkel és persze az idő előtt kitudódott információkkal. (Vajon mennyiben köszönhető Obama elnöksége annak az pillanatnak, mikor Allison elmondja férjének ’63-ban, hogy az afroamerikai polgárjogi mozgalom, amit vezet, igenis sikerekhez fog vezetni, hiszen lesz még Amerikának fekete elnöke a jövőben, ráadásul 2 cikluson keresztül.)
Most nem saját akaratukból, de ismét magukra maradnak a testvérek, hiszen Ötös időugrási képességei még mindig nem a legjobbak. Így történhet meg, hogy szétszóródnak 1960-tól 1963-ig mindenféle időben, de legalább mindenki Dallasban landol. Persze ezt egyikőjük sem tudja.
Az első kihívás hát megtalálni egymást. Majd a jól megszervezett életüket feladni és ismét szembenézni az ítéletnappal.
Gondolhatnánk, hogy ez így unalmas lesz. De ha a második évadnak voltak is kisebb mélypontjai, úgy gondolom, hogy ez leginkább a Netflix legnagyobb ajándékában, az egyben ledarálás fáradalmaiban keresendőek.
Ennél többet nem mesélnék a narratíváról, mert nem lehet spoilermentesen több dolgot felvázolni.
A második szezon magasabbra tette a lécet, de csak annyival, hogy a 3. évad univerzumának is maradjon hova bővülni. Mert ne legyenek kétségeink, lesz harmadik évad.
Ha technikáról kéne beszélnem, egy-két megbicsaklott CGI-tól eltekintve gyönyörű a sorozat.
Az operatőri munka kimagasló (Neville Kidd és Craig Wrobleski).
A zenéje annyira tökéletes (egy-két túlságosan ismert darabtól eltekintve), hogy egy hete csak a sori soundtrackjét hallgatom. Szinte minden részben meg tudnak lepni minket valamivel. De mindemellett teljes összhangban van a képi megjelenéssel és minden esetben a lehető legjobban esik az éppen aktuális akciójelenet alá komponált melódia. Legyen az klasszikus, kemény rock, indie, country, underground vagy mainstream.
A színészi teljesítmény kiemelkedő. Ahogy említettem, talán pont Ellen Page az, aki a legkevésbé erőlteti meg magát, de persze így is hiteles és szerethető, csak tőle többet vár az ember egy nagyrutinnál.
Itt jegyezném meg, hogy míg a sorozatunk a 2019-es évben játszódik egy sráccal jön össze, de mihelyst visszahelyezték a történetszálat 1963-ba – ahol ennek súlya van – mindjárt bele is szeret egy nőbe. Ne értsetek félre, mindenfajta LMBTQIA-tartalmat tárt karokkal üdvözlök, érzékenyítést a népnek. De erről most itt sütött a direktség. Főleg úgy, hogy Klaus már megtalálta élete szerelmét a vietnámi háborúban, kicsit feleslegesnek éreztem. De nyilván volt a készítőkben (és Ellen „I am gay” Page-ben) késztetés arra, hogy jobban kifejtsék az akkori melegek igenis nehéz sorsát. Nem kevésbé az afroamerikaiakét. Csak hát ahhoz meg kicsit karcsú volt mindez a fősodrás mellett.
De el nem vett az élvezeti értékből! Szóval kérnék mindenkit, hogy ne kezdjük meg a felesleges aggódást.
A sztori kerek, jó tempóban adagol újabb és újabb információkat, hagyva elég szuflát a végkifejletre és a cliffhanger-re, ami most sem maradhatott el.
