Az Armageddon jött, látott és győzött, hisz’ itt nem volt Bruce Willis, hogy megállítsa pár fúrással és önfeláldozással a Föld felé száguldó aszteroidát. Nem, helyette minden nemzet kilőtte a maga rakétáit, hogy bolygónk megmeneküljön. És igen, sikerült Bruce nélkül is, csak hogy van egy kis bökkenő: az a rengeteg atom-, vegyi-, és nukleáris anyag visszahullott a Földre, és bár az emberekre nem volt hatással, az összes kétéltű és rovar és egyéb, mini méretben is szörnyű állat fogta magát és dinoszaurusz méreteket öltött. Ez még akár nem is lenne probléma, de sokuk elég vérszomjas fajta lett.
Szóval ez így nagy pech az emberiségnek, hát még Joelnek (Dylen O’ Brian), aki hét évvel a szörnyapokalipszis után elhagyja kényelmes földalatti bunkerét, hogy megkeresse szerelmét. Mindezt úgy, hogy Joel sajnos nem a legrátermettebb túlélők egyike, hanem kellően szerencsétlen és lúzer, az eddigi túlélése is kész csoda, amit inkább társainak és nem saját magának köszönhet.
Dylen O’Brian, aki még 2016-ban szenvedett súlyos balesetet az Útvesztő forgatásán, szerencsére már felépült, és bár minden bizonnyal több kaszkadőrrel is dolgozott most, örülhetünk, hogy visszatért a pályára. Cuki kiskutyaszemeivel tökéletes választás volt a kissé tökéletlen és a pánikhelyzetekben leblokkoló Joel szerepére, aki az ép észnek ellentmondva elindul, hogy megtalálja korábbi barátnőjét, Aimee-t (Jessica Hanwick – Trónok harca), és végre ne ő legyen az egyetlen, aki pár nélkül tengeti posztapokaliptikus mindennapjait.
Az életveszélyes úton mellé szegődik egy gazdátlan kutya, Boy, és két vándorló túlélővel is összefut, akik megtanítanak neki pár dolgot, hogy hogyan is éljen túl a felszínen. Az egyik túlélő Michael Rooker (A galaxis őrzői), aki kicsit Obi-Wanosra vette a figurát, és jó volt nem csak kék színben pompázva látni. Jessica Hanwick csillaga felfutóban, nemrég fejezte be a Mátrix 4. részét, és főszerepet játszik majd Ryan Gosling és Chris Evans mellett a The Grey Man című akcióthrillerben.
Nem gondoltam volna, hogy ismét tetszeni fog egy szörny film, mert az utóbbi évek választéka nem nagyon nyűgözött le – bár lehet, csak én nem szeretem a Godzillát és a kaidzsúkat –, de van valami a Love and Monsterben, ami miatt mégis működik. Talán mert Joel nem akarja megváltani a világot, csak a barátnőjét szeretné visszakapni? Vagy mert tudjuk, hogy mi lesz a történet vége, de ez mégsem zavar senkit, hiszen végig drukkolunk Joeléknek?
Persze van pár rész, ahol szívem szerint rákattintottam volna az „ugrás” gombra, hogy haladjunk, mert teljesen feleslegesen húztuk az időt, de azért erőt vettem magamon és egész könnyedén kibírtam nélküle. Ennyi „üresjárat” persze belefért, és talán pont a jelenetek összefűzésében van még mit tanulnia az eddig szinte csak rövidfilmeket jegyző dél-afrikai Michael Matthews rendezőnek.
A szörnyfilmek kedvelőinek mondom, hogy kétéltű „barátaink” elég változatosra sikerültek, ijesztőek és persze gusztustalanok – bár én mini méretükben sem vagyok oda értük –, a sztori pedig egy átlagosabb coming of age történet, jól elkészítve és tálalva, ahol még a CGI sem vall kudarcot. Meglehet, hogy a mozira ácsingózó szívünk már mindent készséggel befogad, és lehet, hogy moziban sokkal jobban mutatott volna a Szerelem és szörnyek, de egyébként is teljesen vállalható film lett, érdemes rá időt szánni.
