Meglepően sok új brit banda tűnt fel az utóbbi időben, akikre érdemes odafigyelni: Black Country, New Road, Sault, black midi, The Long Faces és nem utolsó sorban a Squid. A két évvel ezelőtt megjelent Town Centre című EP-jük alapján sokan felfigyeltek rájuk, velem együtt. A debütáló lemezük pedig egyáltalán nem okozott csalódást.
A Bright Green Field olyan, mintha a Radiohead, a Talking Heads, a Pink Floyd és az LCD Soundsystem összejött volna játszani egy kis jó öreg post-punkot. Az album hangulatát tökéletesen megalapozza a rövid intro után következő G.S.K., amiben ízelítőt kapunk abból, hogy milyen stílus várható a lemez többi részén. Az egyetlen gond ezzel a dallal, hogy túl rövid. Ezt a következő szám, a Narrator orvosolja a nyolc és fél percével. Van itt minden: funkos dance-punk egy kis elektronikával, amit zseniálisan kevernek a srácok, hisz minden egységesen hangzik. A kétperces build-up még az ágyamban fekve is felpumpálja a véremet, az utána következő sikoltozás pedig megkoronázza az egészet és elég erős nyomot hagy az emberben.
A Boy Racers egy teljesen normális dal, de félúton fogja magát és átvált egy víz alatti sci-fi horror filmzenévé, ami még valami szörnyű látvány nélkül is félelmetes tud lenni, ha nem számít rá az ember. Az ezt követő Paddling pedig folytatja ezt a kényelmetlen hangulatot, de azt hamar átalakítja egy kellemes számmá, amit a szúrós gitárok és lebegő szintik emelnek magasabb szintre, a refrénről nem is beszélve. A Documentary Filmmaker úgy indul, mintha egy Steve Reich-szám lenne, de a lemez többi részével ellentétben itt nincsenek radikális változások. Nem is feltétlen kellenek, így félúton pont jól jön ez a pár perc nyugalom. Ezt követi a 2010, ami nagyjából úgy hangzik, mintha a black midi feldolgozna egy számot a Radiohead In Rainbows-járól. A Peel St. és Global Groove hozzák az eddig megszokott kötelezőt, bár utóbbi kicsit belassul. De az utolsó szám, a Pamphlets az, ahol ki tud bontakozni a banda. A nyolc percével szépen lezárja az albumot, a vége viszont olyan hirtelen jön, hogy várnám a következő számot, de mivel az nincs, így a következő lemezt várom.
A Squid bebizonyította, hogy tudnak úgy újszerűen hangozni, hogy nem áldozzák fel a befogadhatóságukat, és bár van egy-két furcsább perc az albumon, ezek teljesen jól vannak összefonva a többi, könnyebben hallgatható résszel. Ezek meglepő természetességgel követik egymást, és ahelyett, hogy elvennének a lemezből, inkább hozzáadnak. Bár egyértelműen a hosszabb számok működnek a legjobban, a rövidebb dalok is különlegesek és érdekesek tudnak maradni néhány kivétellel (Resolution Square, The Flyover, Peel St., Global Groove). Az énekes, Ollie Judge hangja és stílusa nem biztos, hogy mindenkinek be fog jönni, de a banda által játszott zenéhez tökéletesen illik, az pedig egyértelmű, hogy ez a lemez egy nagy jövő előtt álló zenekar munkája.
