A misztikus és emberfeletti elemeket felhasználó filmek alkalmasak arra, hogy evilági témákat boncoljanak a spiritualitáson keresztül –hitünk és babonáink középpontjában emberközpontú gondolkodás is állhat, aminek függvényében értelmezhetünk mindent. Az ilyen alkotásoknál azonban nehéz egyensúlyozni a tudatos rejtélyesség és az értelmetlen összevisszaság között, Dario Argento 1977-es kultusz klasszikusának újraálmodása pedig ide-oda billeg a két véglet között.
A történet szerint Susie Bannion, egy amerikai táncos csatlakozik a híres Markos tánccsoporthoz Berlinben, amelyet az óriási elismerésnek örvendő, karizmatikus kreatív géniusz, Madame Blanc vezet. Hamar kiderül azonban, hogy a társulat egy belviszályokkal küszködő boszorkányszektát rejt. Susie álma válik valóra azzal, hogy csatlakozhat a csapathoz, viszont érkezése után rémálmok kezdik gyötörni, és egyre furcsább jelenségekkel találkozik, amelyek arra késztetik, hogy szembenézzen múltjával, és megfejtse: ki is valójában. Ezzel párhuzamosan egy pszichoterapeuta, Dr. Josef Klemperer a racionalitás szemüvegén keresztül igyekszik értelmezni a különös történéseket.
Luca Guadagnino rendező és David Kajganich nagyon egyedi módon ragadta meg a témát, viszont összességében túl sok mindent próbáltak belepakolni a filmbe, amitől egyrészt fárasztóan komplikáltnak, másrészt szenzációvadásznak hathat, eltemetve két és fél órás játékideje alatt a nyers, intuitív és impulzív kreatív fellángolásokat. Érdekes módon az eredeti film színektől pompázó megvalósításával szemben itt egy fakóbb, bézsesebb megoldást választottak – ami kissé monotonabbá teszi a mű nézését.
A színkavalkád helyett azonban kiváló színészi alakítások fogadnak. A Susie-t alakító Dakota Johnson testtartása, mozdulatai és tekintete remekül adja át az önmagában fokozatosan egyre jobban hívő, és ezáltal kibontakozó nőt, aki egy szigorú keresztény neveltetését követően egy sokkal szabadabb hangulatú nővérség része lehet. Tilda Swinton remekül adja át a látnoki mátriárkát, aki kihozza a legjobbat környezetéből, megérti társait, viszont szemében ott csillog a manipuláció szikrája. Az idős, 80-as éveiben járó doktort – aki a Harmadik Reich miatt veszítette el a feleségét, és a náci Németország árnya továbbra sem hagyja nyugodni – a stáblista szerint Lutz Ebensdorf kelti életre, aki azonban szintén Swinton: ez pedig egy frappáns és elgondolkodtató döntés. Egyrészt remek lehetőség a színésznő technikájának és odaadásának csillogtatására, másrészt viszont egy új dimenzióit ad a történetnek, amelynek központi tematikája a női identitás.
A helyzet azonban az, hogy a tartalmi mondanivaló gyakran elveszik a túlnyújtott vérengzésben és a már-már fárasztóan elvont szimbolikában. A díszlet, a fantasztikusan megkoreografált, zsigeri táncok és a helyszínek kialakítása mind egyfajta rejtélyes, borzasztó, testiségi titkokat rejtő felszín alá enged betekintést. A hatalommal való visszaélés, az anyalét, a testi kibontakozás, a náci Németország nemzeti bűntudata és a bűnbakkeresés, a kommunista folytatás is érintett téma – és ezt még leírni is sok, nemhogy egy filmbe belesűríteni. Így a történelmi kitekintések fellengzősnek hatnak, és ál-mélységként nyilvánulnak meg, és ez igazán átlátszóvá válik a fröcsögő vér, a rémálomszerű bevágások és az értelmezhetetlen delírium miatt. Teljesen feleslegesen kerül bevonásra például a Baader-Meinhof csoport, míg sokkal izgalmasabb fókusz lenne az elemeiben felbukkanó anya-lánya viszony típusai. Az erőszak természetesen szolgálhat mint művészeti közlésforma, csak ebben az esetben egyszerűen vontatottá és fárasztóvá teszi a filmet.
A Sóhajok érdekessége azonban, hogy ettől függetlenül leköti a nézőt, és ugyan szakaszai elnyúlnak, egészében mégis szórakoztató a maga módján, és vonzza a tekintetet. Ehhez a már említett kiváló színészi alakítások mellett az elkötelezett mellékszereplők is hozzájárulnak, illetve a bódító táncjelenetek, amelyek Susie kibontakozásának és a közösség romlásának fantasztikus szimbólumai. A mozi után nem fogjuk tudni elmondani, hogy mit is láttunk, de egy ideig biztosan gondolunk rá, és remek táptalaj a beszélgetésekhez – csak kár, hogy a valódi tündökléstől saját sokat akarása visszatartja.
