“Birtokold a problémát, hogy úrrá lehess rajta.”
Napjainkban egyre nagyobb érdeklődés övezi a kora- és késő avantgárd festészet legkülönbözőbb irányzatait. Ez az örvendetes fogékonyság nem csupán a múzeumokra terjed ki, hanem szerencsére a hetedik művészet alkotói is veszik a bátorságot, hogy vagy életrajzi vagy művészettörténeti jelleggel alkossanak. Gondoljunk csak a tavaly megjelent Loving Vincent-re vagy a kevésbé sikeres, Rodin, az alkotó–ra. Könnyen lehet, hogy ezek a törekvések csak egy újabb divathullám produktumai, de ez nagyon is rendben van mindaddig, amíg olyan művek jönnek létre, mint a Ruben Brandt ,a gyűjtő.
A film cselekménye egy műkedvelő pszichológus (Ruben Brandt – Rubens és Rembrandt név keresztezése) belső konfliktusa köré rendeződik. Lélekbúvárunkat rémálmok gyötrik: általa kedvelt festmények szereplői megelevenednek és hirtelen arra leszünk figyelmesek, hogy Botticelli Vénusza, Freddy Krueger stílusban főhősünk életére tör. Ez már önmagában nagyon izgalmasan hangzik, de tovább gazdagodik a történet, hiszen egy valamirevaló pszichológusnak akadnak páciensei is. Négy szenzációs karakter áll Ruben kezelése alatt…aztán persze az orvos-beteg szerepkör később felcserélődik, de a további részleteket maradjanak inkább rejtve.
Rendkívül szerethetőek mind a pozitív, mind a negatív karakterek és valahogy annak a banalitásnak is kifejezetten örülni tud a néző, hogy főszereplőink minden helyzetből megmenekülnek. Stílusosan keretes szerkezetű történetet követhetünk végig és minden percben érdemes figyelnünk, hiszen részleteiben, direkt vagy indirekt utalásokat, karikatúrákat is találhatunk majd. Lélektani szempontból ez a film igyekszik felhívni a figyelmünket arra a társadalmunkat égető problémára, hogy saját félelmeink feloldását önmagunk képtelenek vagyunk egyedül megoldani, hiszen mélységeink feltárásában elengedhetetlenül szükséges a közösség összetartó ereje.
Vizualitásában nagyon egyedi a film, talán olyan, mintha Dalí és Bosch stílusát Bunuel megfilmesítette volna, de nyilván nem ez történt – hiszen Krstic saját stílusa, ha úgy tetszik, kézjegye megtalálható minden egyes képkockán. A rendező egyébként maga is festő, és nagyon úgy tűnik, hogy tehetsége van a festővászon helyett filmvászonra „festeni”. Megelevenedni látszik tehát az ut pictura poesis elve egy modern képkeretben, úgyhogy a festészet és művészetkedvelőinek (is) páratlan élményt nyújt majd az alkotás. A pompás képi világhoz és kalandos történethez pedig gusztusos zenék társulnak majd, nagyon találó tehát ahogyan a rendező vélekedett filmjéről, mikor audiovizuális szimfóniának nevezte. Nem meglepő tehát, hogy Oscarra nevezték a filmet és számomra az sem lesz az, ha el is nyeri a díjat.
