A Rohammentő félelmetes film. Egyszerre félelmetesen látványos, és félelmetesen bugyuta. Aki élvezni szeretné (mert lehet), annak érdemes kint hagyni a pattogatott kukoricásnál az agyát, akkor szuper film lesz számára.
De miről is van szó? Elsőként érdemes tudni, hogy a film egy dán kisköltségvetésű mozi remake-je. Ezt írta át Michael Bay úgy, hogy nem értette meg teljesen, miről is szólt az eredeti film, vagy ha igen, akkor egyáltalán nem érdekelte, és úgy volt vele, hogy a durrogtatást szerető átlagközönségnek jó lesz máshogy is, a lényeg, hogy sok kocsi törjön és a kamera mindig mozogjon. Csakhogy ezzel még azt a kis értelmet is elvette a filmből, ami esetleg beleszorulhatott volna.
A történet egyszerű (vagy mégsem?). Adott egy ízig-vérig nagyon hazafi, frissen leszerelt afroamerikai katona, Will Sharp (Yahya Abdul-Mateen II) és a felesége, akinek műtétre van szüksége. Pénz nincs, elkeseredés van. Ott van továbbá az éppen bankrablásra készülő hófehér tesó (működik a polkorrekt Hollywood) Danny Sharp (Jake Gyllenhaal), aki rábeszéli Willt a bulira. Will belemegy (ki tudja, hogy miért ennyire hülye?) a balhéba, ami rosszul sikerül, mert a zsaruk már várnak rájuk. Mindenki lő mindenkire. Aki látta az örökéletű Heat című film ikonikus utcai lövöldözős jelenetét, az most újra megnézheti, kicsit rosszabb kiadásban. A durrogtatás végén a két testvér némi pénzzel ott találja magát egy mentőautóban egy lelőtt rendőrrel (Will beledurrantott egyet, bocsi) és egy szépséges, kőkemény amazon-mentősápolóval Cam-el (Eiza González). Innentől a film nagyjából két órán át töményen értelmetlen, hihetetlenül látványos, Bay filmes sztereotípiáival teletűzdelt autótörés. A mentő menekül, az ország összes rendőrautója (benne kaszkadőrökkel) utánuk nyargal. Ja, és persze a helikopterek.
A film egyetlen érdekessége, hogy látványos. Tényleg az. Aki szeret kereskedelmi mennyiségű autót összetörve látni, az mindenképpen váltson jegyet a mozira. Aki szereti a Bay féle kameramozgásokat, – autó erre, kamera arra, ember erre, kamera arra, bármi erre, kamera arra – vagy a darabjaira robbanó autócsodákat, az élvezni fogja. Csak ne figyelje, hogy közben mi történik. Mert ami történik, az rendkívül szánalmas.
Példának okáért itt vannak a karakterek és a dialógok. Danny (Gyllenhaal) egy pszichopatát alakít, aki közben persze kedves és cuki is tud lenni, nyilván azért, hogy a néző neki szurkoljon. Sajnos azonban Danny viccel. Mint ahogy az egész filmben mindenki viccel. Rosszul, mert az akció egy elmebeteg bohózat színeit ölti magára. Ikonikus jelenet, amikor a mentőt üldöző ezer rendőrt az akció vezetője visszarendeli, mert kiderül, hogy a kutyája az egyik autóban maradt. Mi van?, hökken meg az egyszeri néző. Semmi. Ez egy vicc volt (50 millió dollárért). Az ilyen „vicces” jelenetek viszont nem állnak meg, hanem az abszurditásig fokozódnak. Amikor a száguldó autóban nyílt hasüregi műtétet végez a még mindig szépséges Cam, akkor az ember kínjában felnevet: na jól van, ezt nem gondolták komolyan, mondja magában, de eközben látja, hogy igen, hiszen ez nem egy vicces akciófilm, hanem egy hivatalosan véresnek induló, kemény akciófilm. Vagy ki tudja?
De ha az ember belerázódik és kicsit már unja is a kocsitörést és a teljesen értelmetlen párbeszédeket, akkor rá fog érni arra, hogy összegyűjtse a leggázabb fülsértő kliséket. Például az ilyen sztereotip beszólásokat, mint az „ezek aztán kemények”, „aki azt a mentőt vezeti az kőprofi”, „a bajtársunkért mindent”. Apropó bajtárs! A mentőben haldokló rendőr ugyanis egyszerre túsz és megmentendő áldozat. Hogy melyik, azt Dannyék sem nagyon tudják eldönteni. A lényeg, hogy az ezer rendőr és hat tucat helikopter azért nem állítja meg a menekülőket (törjétek csak rommá az egészvárost), mert a fedélzeten ott a „bajtárs”. És senkinek, de senkinek nem tűnik fel, hogy eközben a polgári autókban, a rendőrautókban, az érintett utcákon és a környező házakban nagyjából tízezerre tehető azok száma, akik az üldözés eredményeképpen elhaláloztak. A lényeg, hogy az az egy „bajtárs” túlélje. Az átlagos néző, aki véletlenül bevitte az agyát a nézőtérre, mindenképpen fel fog nevetni, amikor egy kozmikus (a Marsról is látható) robbantás és egy gépágyútól származó kegyetlen pusztítás után (minden, de tényleg minden felrobban vagy golyót kap), az üldözés vezetője kiadja az utasítást: „Nézzék meg, hogy van-e sérült!” Ha ettől nem vinnyog a röhögéstől valaki, azt tényleg nagyon lefoglalta a látvány.
A látvány, mely remek, hamisítatlan Bay. Tényleg lenyűgöző. Nem eredeti, hiszen Bay önmagát ismétli, de látványosnak látványos. A hanghatások ütnek, a számítógépes grafikában sok pénz van. Ha az ember eltekint attól, hogy nagyjából öt percenként látunk egy olyan jelenetet, amiben 6-10 darab rendőrautó egy méter távolságra egymástól szabályosan villámparkol keresztbe az utcán (hogy minek, azt soha nem tudja meg senki), akkor a koreográfia is ok.
Végezetül még érdemes megemlíteni a „mondanivalót”. Viszonylag egyszerű dolga van az ítésznek: a filmnek nincs mondanivalója. Vagyis talán van, de nem tisztázott, hogy mi. Hiszen izgulunk a bankrabló testvéreknek, akik egyébként rendőröket lőttek és romba döntötték Los Angelest, és nem szeretjük az őket üldöző rendőröket, holott azért mégis ők a jófiúk. A pénz senkit sem érdekel (a végén a rendőrök azon sétálgatnak), szóval a bank is a rosszak között van. És persze a szépséges, mindent megúszó mentősnő is lop egy kicsit, persze csak jó célból. Ha ez Amerika mondanivalója a pénzről és a bűnről, akkor nagy gáz van arrafelé. Megjegyzendő, hogy a dán eredetiben a két bankrabló karaktere kidolgozott, a motivációik értelmesek, sőt, egyenesen érthetők. Sajnos Bay nem értette őket. Ő csak egy széttörjük Amerika összes kocsiját, és ebből sok-sok pénzt kaszálunk gondolatra kapott rá. És ez persze be is fog jönni neki, szóval jól tette. Mert ez a film látványos.
