Nem tudom, tudta-e valaki (én pl. nem tudtam…), hogy a Rémségek sikátora voltaképp remake, William Gresham regényét 1947-ben már egyszer megfilmesítették. Mivel a modern változat nekem annyira nem jött be, gyorsan megnéztem az avítt, fekete-fehér csodát is. Kíváncsi voltam, milyen lehetett ez a monstrum, amikor még szőre volt. Jelentem, a bozontos, otromba mamut nagyságrendekkel érdekesebbnek bizonyult, mint az áramvonalas, 150 tonnás krómacél elefánt a fenekébe dugott zenélő csillagszóróval.
A második világháborút közvetlenül megelőző évek Amerikájában járunk (amikor a modern filmek szerint még minden barna meg sárga volt). Stan (Bradley Cooper) valamit nagyon elszúrt az életében, de azon a szinten, ahol az ezer hektáros elhagyatott birtokon a félig ledőlt házban a padlóba rejtett hullát még fel is kell gyújtani. Szerencsére összefut egy vándorcirkusszal, melynek karizmatikus vezetője (Willem Dafoe) munkát ajánl neki. Miközben a jóképű és tehetséges fiatalember hórukk emberből a helyi illuzionista (David Strathairn) és prompt megkefélt spiritualiszta neje (Toni Collette) asszisztensévé növi ki magát, csupa érdekes emberrel találkozik (így pl. Ron Perlman-nel is). Perzselő tekintetét Molly, a szende cirkuszos lányka (Rooney Mara) sem kerüli el, utóbbi azzal a sikerszámmal lép fel, hogy időnként áramot vezetnek bele. Stan azonban nagyobb álmokat dédelget, nem akar élete végéig lakókocsiban zötykölődni egyik porfészektől a másikig. Karjába kapja Mollyt, és elutaznak a nagyvárosba, ahol a tisztázatlan körülmények közt meghalt illuzionista trükkjeivel fényes karriert futnak be. Egész jól mennek a dolgok, amíg Stan össze nem fut a végzet asszonyával (Cate Blanchett), egy pszichológussal, aki még nála is nagyobbakat álmodik.
Ha a filmmel kapcsolatos problémáimat röviden kívánom összefoglalni, akkor azt kell mondanom, hogy hiába fújok rá egy darab háztartási kekszre három flakon tejszínhabot, attól még nem lesz belőle torta. Pedig a kiindulási alap rendkívül ígéretes. Guillermo del Toro – OK. Film noir – OK. Szereplőgárda – hát agyam eldobom háromszor, annyira OK.
A film noir a maga színpadiasságával, melodrámáival, sablonszereplőivel, sablonkonfliktusaival, eltúlzott érzelmeivel és komorságával nagyon nézhető műfaj – VOLT. Imádom a klasszikus noir filmeket, és vannak nagyon jó noir világú modern alkotások (érdekes módon talán a sci-fi kapaszkodott meg legsikeresebben a stílusban, a régi hangulatot új képi világgal felturbózva, mint pl. az Alphaville, a Szárnyas fejvadász vagy a Dark City, bár nyilván tengernyi nézhető neonoir készült egyéb műfajokban is). Egy az egyben noir filmet készíteni a 21. században, a pszichológiát, sorsdrámát és emberi tragédiákat patikamérlegen tálaló, kimondottan hiteles kortárs alkotások közt viszont elég merész dolog. Az alkotók – főként Guillermo del Toro, aki írta és rendezte a filmet – természetesen törekszenek a modernségre, tehát annak rendje-módja szerint közelről megmutatják a leszakadt fület meg a szerteszéjjel frecsogó agyvelőt meg a leharapott fejű csirkét. (Illetve az emberi fogakra épülő sokkoló képeket, au naturelle. Nem ismerem Guillermo del Toro fogorvosát, de a filmjeiből kiindulva sürgősen váltania kéne). Gondolom szintén a modernséget hivatott szolgálni az a típusú mélylélektani odahatás is, hogy minimum harmincszor láthatjuk a főhős Nagyívű Vívódását Halott Apja Felett (ugyanez az ismétlésszám vonatkozik az Ominózus Torzfejű Háromszemű Csecsemő vágóképeire is). Csak közben minden szereplő pont ugyanúgy pozőrködik, és minden fordulat pont ugyanolyan kiszámítható, mint 70 éve. Kivéve a skandináv krimis motívumocskát a gazdag emberrel. Az mondjuk tényleg tetszett.
Ha a film túlzásai szándékosak („látjátok, milyen hülyén fest, ha pszichológiai értekezést akarok csinálni egy játékfilmből, pedig ti itten a modern időkben folyvást ezzel vagytok elfoglalva”) akkor gratulálok, sikerült a figyelmet felhívni a jelenségre, tényleg rohadt idegesítő. Ha viszont a túltolás nem szándékos, akkor nagyon kínos. A felesleges jelenetek a végtelenbe nyújtják az amúgy is kozmikus léptékű, kimondottan rossz ritmusú filmet. Amikor a néző rádöbben, hogy a relatíve érdekes első másfél óra voltaképp a bevezetés volt, és még csak most jön a tárgyalás, az érdeklődése menthetetlenül leül (1947-ben Edmund Goulding – a legtöbb Oscarra nevezett film rendezője mind a mai napig – a történet két felét sokkal ügyesebben kiegyensúlyozta). A hajdan nagyot ütő, azóta persze ezerszer elismételt mondanivaló – az amerikai álom egy rémálom – teljesen elsikkad. Az ezt szimbolizáló személyes tragédia az emberről, aki megmutatta, hogy nagyon magasról lehet a legnagyobbat esni, szinte jelentéktelenné válik a rengeteg felesleges sallang alatt. Nagyon érdekes felvetés, hogy a pszichológusok és a szemfényvesztők (adott esetben gátlástalan, pénzéhes csalók) mutatványai mennyire közeli vagy távoli rokonok, melyik szakmában van szükség jobb megfigyelőkészségre, melyikük a nagyobb svindler, melyikük okoz nagyobb kárt. Ha a történetet ügyesebben hegyezik ki erre a kérdésre, ha a sztorivezetés feszesebb, ha valaki rászól del Toróra, hogy komám, tejszínhab már van dögivel, kéne tészta is, korszakalkotó (legalábbis nézhetőbb) filmet kaphattunk volna.
Guillermo del Toro hatalmas nagy diadalívet akart állítani egy letűnt műfajnak és egy letűnt korszaknak. Szerintem ez se az előbbinek, se az utóbbinak nem hiányzott különösebben. A klasszikus noir filmek helyenként megmosolyogtatóak, de elnézzük nekik, mert tudjuk, hogy milyen kulturális-politikai környezetben készültek. Akkoriban akármi nem kerülhetett a vászonra, kérem. Egy ugyanilyen filmet – agyvelő, fogak, csirke ide vagy oda – 2021-ben megcsinálni ellenben nem megmosolyogtató, hanem vicces. Mintha egy feltörekvő ifjú poéta bepróbálkozna egy vegytiszta Csokonai-stílben írt verssel valamelyik mai irodalmi lapnál. Így sajnos hiába játszik jól Bradley Cooper, nincs túl sok köszönet benne. Cate Blanchett kiemelkedő színésznő, a kedvenceim egyike, de itt annyi vörös rúzst kennek rá (valós és átvitt értelemben egyaránt), hogy a karaktere sokszor önmaga paródiája lesz. Ugyanez vonatkozik szinte az összes többi szereplőre is. Imádom Willem Defoe-et, mert egy zseni, David Strathairn kiváló, és Ron Perlmant a 20-21. század egyik legérdekesebb soha megfelelően el nem ismert színészének tartom. Minden perc öröm, amikor a vásznon látom őket. Ebben a filmben többnyire feleslegesen voltak nagyon nézhetőek.
A Rémségek sikátora 110%-os látványt biztosít, tökéletesen felidézve az egykori mutatványosvilág forgatagát, a szörnycirkuszok borzalmait, a rég letűnt nagypolgárság eleganciáját, a mindent. Gyönyörű, mint egy képeslap (mondjuk egy igen nyugtalanító képeslap, amit inkább a képes felével befelé biggyesztünk a hűtőajtóra). Viszont menthetetlenül steril. Az ember háttérbe szorul a produkció mögött, érdekes módon pont ugyanúgy, ahogy annak idején mondjuk a farkasemberen vagy a szakállas nőn szájtátva álmélkodók számára háttérbe szorult a születési rendellenességtől szenvedő fiú és lány tragédiája. A Rémségek sikátora egy 21. századi freak show, szenzációhajhász, csinnadrattás, tíz karommal kapkod a néző után, csak épp lelke nincs.
