1996-ban kezdődött minden, amikor is Tadzsiri Szatosi ötlete alapján elindult a világ egyik legmeghatározóbb szerepjátéka, a Pokémon. A Nintendo csak úgy dobálta egymás után a részeket, éppen, hogy befejeztük az egyik kazettát, alig volt időnk felébredni az élményből, már érkezett is a következő nagysikerű játék. Egyszerű alapelvet követett a széria, gyűjts össze minél több Pokémon-t és győzd le az összes rivális mestert. Nagy kedvenceink nem sokkal az alapjáték megjelenése után (pontosabban egy évvel később) a televízió képernyőjére is megérkeztek, így elindult az igazi Pokémon őrület. Emlékszem minden szombaton odaragadtam a Kölyökklub elé, és bármilyen elfoglaltság volt eme csodán kívül, az maradhatott későbbre és hezitálás nélkül mondtam nemet az összes lehetséges elmozdulásra a TV elől. Anno Ash volt a nagy ász, elindította pályafutását és a három alap Pokémon helyett (Bulbasaur, Charmander, Squirtle) Pikachu lett az ő kezdő Pokémon-ja. Oly sok harc, küzdelem, dráma, érzelem és poénos jelenet tarkította ezt a szériát, hogy még mindig mosolyogva tekintünk vissza rá, mikor felcsendül valahol a betétdal, vagy éppen a haverokkal beszéljük át mennyi szenvedést élt át a Rakéta csapat, melyik Pokémonnak mi volt a tovább fejlődésé, milyen elemhez tartoztak, vagy csak, hogy kinek melyik a kedvenc teremtménye. Egy korszak, egy stílus, egy átreformálhatatlan zsenialitás, amely szerintem akarva, akaratlanul is, de mindenkire hatással volt.
1998-ban Michael Haigney és Jujama Kunohiko párosa úgy gondolta, hogy mi lenne, ha elkészítenék az első önálló Pokémon mozit, persze animációs formában. Így született meg Pokémon: Az első film – Mewtwo visszavág című remek. Igen, ez a film volt az a film, ami óta szerintem nehezen lehetett jobb, ugyanakkor megosztóbb alkotást készíteni a franchise-on belül. De azóta is töretlenül folyik a harc a Pokémon-ok és edzőik között, legyen szó egész estés filmről, sorozatról, figurákról, ruhadarabokról, vagy videojátékokról. Szépen kinőtte magát ez az egyszerű mégis nagyszerű ötlet, szóval ezer hála Tadzsiri Szatosi-nak és persze Ikue Otani-nak, aki Pikachu feledhetetlen hangját kölcsönzi a kezdetek óta. 2016-ban Detective Pikachu címmel indult el a Nintendo sokak számára megbotránkoztató új játéka, amiben Pikachu a szokásos pika-pika-pi-pikachu mellett először beszélt emberi nyelven. Ezután 2017-ben a 20. Pokémon film képkockái között is megszólalt, méghozzá úgy, hogy a fél világ röhögve nézte, ahogyan a kis sárga lény az egyes országok különböző nyelvein beszél. Hiper nagy mémmé vált és amikor bejelentették, hogy elkészül egy hasonlóan beszélgetős Pikachu-ra fókuszáló film a Warner logója alatt, mindenki elképedt, és reménykedett, hogy egy minőségi élőszereplős Pokémon adaptációt kapunk. Nos, sajnos nem teljesen lett így.
Főhősünk, Tim Goodman egy átlagos lázadó fiatal, aki a Pokémonok világában éli roppant unalmasnak mondható életét. Saját Pokémon-tól abszolút elzártan pörgeti napjait, amikor is kiderül, hogy édesapja meghalt. Azonnal Ryme City-be utazik, ahol egy rövid diagnosztika után találkozik címszereplőnkkel, Pikachu-val, aki azt állítja Tim apja nem halt meg. Kalandos utakon kísérhetjük végig szereplőinket, sok sok humorral és Pokémonnal megfűszerezve. Alap, hogyha egy ilyen filmet a mozikba dobnak akkor mindenki arra vágyik, hogy megannyi Pokémonra csorgathassa a nyálát. Bár kétség kívül tele van Pokémonokkal az alkotás, de nem úgy ahogy azt elsőre képzelnénk. Ha megnézed az előzetest, kapásból körülbelül az összes Pokémon-t le is lövöd magadnak és ez baj, nagyon nagy baj. Nem tudom, hogy költségvetés hiány végett, vagy valami más miatt, de a huszon valahány zsebszörny negyedét csak képkockákra fedik fel.
Emberi szereplőink azonban korántsem ennyire fényesek. Sőt, Lucy Stevens karaktere engem egyenesen idegesített. Bill Nighy sem alkított akkorát, mint az tőle elvárható lett volna, Rita Ora meg…. meh! A sztori pedig túlontúl sablonos és klisés. Aki ismeri a Pokémon-ok világát az ennél kicsit többet várt volna. Sőt, amondó vagyok, hogy aki ismeri a Pokémon-ok világát, az már a film elején kitalálhatja a nagyobb fordulatokat is. Az utolsó csavar pedig már annyira kiszámítható lett, hogy majdnem elolvadtam szégyenemben. Kár érte, mert a zenék zseniálisak, a régi Pokémon pittyegések hangulatát megidéző ütemek végig pattognak a fülünkben, ami eszméletlenül stílusossá teszi a filmet. Külön kiemelném, hogy a készítők odafigyeltek rengeteg olyan dologra, amiket csak a vérbeli Pokémon rajongók érthetnek és ezzel megannyi olyan pillanatot okoznak nekik, amik már-már könnyet csalhatnak az arcukra. Mindeközben mégis eszünkbe jut, hogy bár az egyik legjobb videojáték adaptációt nézzük, valami mégis hiányzik. Szerethetőek a karakterek, összességében nem rossz a történet sem, ott a rengeteg Pokémon, szeretgeti fülünket a zene, de valahogy mégis csak egy átlagot minimálisan túlszárnyaló filmet látunk. Biztos megnézzük még egyszer kétszer, hátha pár dolgot nem szúrtunk ki elsőre, de nem ez lesz az év filmje, az egyszer biztos.
