Amikor én még zsenge kisgyermek voltam, Pavarotti körülbelül akkor építette ki a mai napig közismert képet magáról: a párja nincs énekest, aki kilép az opera aranyfüstös, zárt világából és a hozzám hasonló aljanépnek is hajlandó tremolózni egy kicsit a vasárnapi rántott húshoz. Nekem akkoriban ebből annyi maradt meg, hogy van ez a bácsi, aki egy az egyben úgy néz ki, mint ahogy én Bruckner Szigfridet, a kiérdemesült cirkuszi oroszlánt elképzeltem a Négyszögletű kerek erdőben (aki nem tudja, miről beszélek, gyorsan pótolja a gyerekkorát!) Pavarotti mindenféle tekintetben bőven meghaladta az életnagyságot, akárcsak Ron Howard filmjeinek többsége. Szerintem teljesen logikus választás volt pont ezt a rendezőt felkérni, hogy pont erről az emberről életrajz filmet készítsen. Csinálhatta volna Werner Herzog is, ekkor nyilván egy százezerszer jobb filmet kaptunk volna – de valami hiányzott volna belőle, valami nagy, lehengerlő, szirupos és ragadós, ami nélkül az élet mégis csak unalmas volna. Ha csak ebből a filmből indulnánk ki (és én például másból nem tudok kiindulni, mert soha nem néztem utána a Nagy Énekes életének) akkor a rendezői szándék szerint azt kéne gondolom, hogy ennél nagyobb művészt és partiarcot még nem köpött a bolygó felszínére a sors. Pavarotti egy bizonyos korosztálynak olyan rocksztár volt, de tényleg a legklasszikusabb értelemben, mint amilyen Liszt Ferenc volt egy másiknak. A vetítésen a mögöttem ülő 60-70 éves tündéri nénik ilyeneket sóhajtoztak (és ezt most szó szerint idézem…), hogy „Istenem, micsoda férfi” meg „Most nézd meg Mancikám azt a fürdőruhás képet!”
Ezzel viszont eddig is tisztában voltunk, ehhez a film nem ad hozzá semmit. Azt még az én relatív botfülemmel is tudni lehetett, hogy emberünk fantasztikus énekes volt, azon a módon, ahogy Whitney Houston is – vannak ezek a szerencsés szemétládák, akik nem énekelnek, hanem kiszakad belőlük a hang, de úgy, hogy kalapot le, különben leesik. Pavarotti nem azért lett celeb, mert egyszer a gyerek fújós szintetizátorán eljátszott egy Bunyós Pityu számot, amivel mérsékelt nézettséget ért el a YouTube-on, aztán innen már egyenes volt az út odáig, mikor az ember valami dzsungelben meztelenül csótányokat eszik a hasonszőrűek üdítő társaságában. A rikító hawaii mintás ingek, az előadás közben szertartásosan szorongatott zsebkendő, az „együltő helyemben megeszek ötszáz kiló spagettit” a műsor része volt, de nem a lényege. Azért lett celeb, mert a félelmetes tehetségét nem hagyta elveszni, hanem a „normális” életet hátrahagyva, elképzelhetetlen mennyiségű munkát és időt belefeccölve művészetet, ha úgy tetszik, terméket csinált belőle. Ezért a munkáért és időért, a feladott életért cserébe elvárta – hogy joggal avagy sem, az a művészetet és művészeket érintő legalapvetőbb kérdés tízezer évek óta – hogy a világ körülötte forogjon. A film pedig engedelmesen forgatja a díva körül a világot, kötelességtudóan, ugyanakkor mainstream illedelmességgel bemutatva a Nagy Ember Híres Különcségeit, ám alig tudunk meg valamit a kisemberségtől a nagyemberségig vezető útról, és annak áráról. A meginterjúvoltak – családtagok, szalonképesebb, illetve az imázshoz immár hozzá tartozó szeretők, híres emberek stb. – lelkesen kontráznak az egészhez, igazán érdemlegeset maximum abból tudunk meg, amit nem mondanak, illetve egy-egy arckifejezésből, gesztusból, hangsúlyból.
Az sem igazán szerencsés, hogy a film bárgyú idióták gyülekezeteként kezeli a közönséget. Minden egyes mondatot ellentmondást nem tűrően illusztrálnak, függetlenül attól, hogy az illusztrációként használt képanyagnak van-e BÁRMI köze az elhangzottakhoz. Például valaki azt mondja, hogy „Pavarotti nagyon szomorú volt, hogy hatvan évesen már nem tudott olyan jól énekelni” mire az aláfestő zene könnyes mollra vált, és látunk egy képet a kétségkívül igen szomorúan néző tízéves kis Luciánóról, akinek épp a lábára lép egy tehén. Ezeket a megoldásokat a tévés ismeretterjesztésben sem tudom díjazni, nem hogy mozifilmben. (Azokat a megoldásokat végképp nem, mikor a régi fénykép előtt számítógéppel generált porszemek szállonganak, „Igen, hölgyeim és uraim, ez egy NAGYON régi fénykép, tessenek már díjazni, a hétszázát neki!”) Külön fájt, mind a szememnek, mind a fülemnek, hogy így a 21. század hajnalán jócskán túl arra nem voltak képesek, hogy egyes felvételeknél a nyilvánvalóan máshonnan vett hangot rávágják az énekes szájmozgására. Ész megáll.
Mindezek után talán meglepő, de mégis azt kell mondanom, hogy nem jöttem ki a moziból mérgesen vagy unottan. A Pavarotti film nagyjából ugyanazokat az érzelmeket keltette bennem, mint a Bohém Rapszódia. (Nem véletlenül pont ez a film jutott az eszembe: a két énekes a millió különbség ellenére szinte ugyanaz a karakter, ráadásul mind a ketten sokat tettek azért, hogy a „komoly” és „könnyű” zene világa mindkét oldal hülye sznobjai ellenében csak úgy szimplán a „zene” világává válhasson). Tudom, hogy a történet nem egészen így volt, sőt valószínűleg félig sem. Tudom, hogy hiányérzetem van. De akikről ezek a filmek szóltak, akkora emberek voltak, hogy kilátszanak a filmkockák mögül, és ami kilátszik, az lenyűgöző. Vannak azok az egók, akik mellett az egyes ember elég és megsemmisül, hogy az egész emberiség melegedhessen valami sosemvolt idea lángjánál. Ők azok, akiknek az a feladata, hogy megéljék, amiről mi csak álmodunk. Igen, persze, minden a pénzről szól, a brand-építésről, az egyszeri közönség lenézéséről. Igen, ezek az emberek mérgező, pszichotikus megalomán idióták, igen csúnya múltbéli személyes tragédiákkal. Viszont nélkülük szegényebb és szürkébb lenne a világ. Ha Ron Howard erről forgatott volna filmet, személyesen nyújtanám át neki a burgonyából faragott Oscar-díjamat. De ezt nem tőle tudjuk meg, hanem a filmben bemutatott eredeti felvételekből, amennyiben sikerül a főszereplő mögé néznünk. Az olyan kis epizódokból, mikor pl. Brian May a „Pavarotti és barátai” koncerten alig látszik ki a szmokingos pozőr mögül, miközben arra vár, hogy mikor kell ráütnie a triangulumra – és látszik, hogy boldog. Ajánlom mindenki figyelmébe az első „Három tenor” koncertből bevágott részletet. Nem a három mesterkélten kedélyes, pöffeszkedő pingvint kell figyelni, hanem a karmestert és a zenekart. Ahogy az unott „jóvan, kettéfűrészelem ezt a rohadt hegedűt aztán megyek haza a családhoz” arcokon a dal előrehaladtával kigyúl valami fény, és az utolsó hangoknál mindenkin, de tényleg minden egyes zenészen úrrá lesz az eksztázis, hogy „most valami olyat csináltunk, hogy olyan nincs is”. Az ilyen pillanatokért érdemes élni, és ez a három pöffeszkedő pingvin nélkül soha nem jöhetett volna létre.
