Kitartóan próbálkoztam, de rá kellett jönnöm, hogy nem kerülhetem meg a megkerülhetetlent, így hát a Palm Springs kapcsán muszáj szót ejtenem az örök klasszikus Idétlen időkig-ről. Harold Ramis (Szellemirtók) 1993-as filmje zsánerének kiemelkedő darabja és egyben „gyilkosa” is. Egy ennyire jól sikerült alkotást ugyanis csak alulmúlni lehet. A Palm Springs azonban bátran veszi fel a kesztyűt és remekül kezeli a nehéz örökséget.
A film legnagyobb pozitívuma, hogy nem vállalja túl magát, nem próbál filmtörténelmet írni vagy zsánert megreformálni. Éppen ez teszi igazán szerethetővé. Meg persze a remek humor és az abba ágyazott elgondolkodtató szándék. Előbbiért elsősorban a príma helyzet komikumok és a karakterek közti dinamikák felelnek. A film humora elég széles skálán mozog, néha imádnivalóan groteszk, morbid vizekre evez.
A sok móka és kacagás mellett persze a filmbéli helyzet árnyoldalával is sűrűn szembesítenek minket, így válik a Palm Springs-ből pazar vígjáték mellett egyszerre metsző és szerteágazó társadalomkritika. Na meg persze romantikus filmnek sem utolsó. Minden fantasztikus elem dacára talán még reálisabb is, mint az átlag hollywoodi romantikázások.
A fentebb felsoroltak tükrében érdemes megjegyezni, hogy a film rendezőjének és írójának – Max Barbakownak és Andy Siara-nak – egyaránt ez volt az első nagyjátékfilmje. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy egy ilyen jól sikerült alkotásról beszélhetünk. Szerencsére panaszunk a színészekre sem lehet. Andy Samberg 42 évesen végre eljutott oda, hogy megmutassa színészi tehetségét (és nagyon jól tette), Christin Milioti pedig bizonyítja, hogy simán rá lehet bízni egy film főszerepét. Mindkettőjüknek sikerül érdekes, hús-vér karaktereket formálniuk játékukkal. J. K. Simmons pedig… Hát, van akit mindig öröm viszontlátni, még ha csak kis időre is. Ugyan a többi szereplőre sem lehet panaszunk, jelenlétük végső soron elhanyagolható. Ellenben a zene szinte már önálló karakterként kezelhető, az átlagosnál jóval szervesebb alkotórésze a filmnek. Tökéletes példája annak, hogy egy licencelt soundtrack is kifogástalanul át tudja adni egy film esszenciáját.
Zárásképp visszatérve a kezdeti párhuzamhoz, az Idétlen időkig és a Palm Springs között nagyon lényeges különbségek feszülnek, másokon van a fókusz és más nézőponttal van dolgunk. Ez persze nagyban köszönhető a két alkotást elválasztó huszonhét évnek. Innen nézve nem is lehet őket összehasonlítani. Másrészt ha figyelmen kívül hagyjuk ezt a huszonhét évet – és az ezzel járó piedesztálra emelést – a filmeket talán közelebb tolhatjuk egymáshoz és felismerhetjük, a Palm Springs nagyon is egy lapon említhető nagynevű elődjével.
Összességében A Palm Springs az utóbbi egy-két év egyik legkellemesebb meglepetése. Szerethető és elgondolkodtató vígjáték, ami bebizonyította, hogy kellő tisztelettel és kreativitással bármilyen zsánert újra elő lehet venni. Na persze nem a végtelenségig. Jó dolog a változatosság.
