A szatíra egy nagyon kényes műfaj, ahol az előadóknak, alkotóknak nagyon óvatosan kell egyensúlyozniuk. Az alapvető elképzelés az, hogy aktuális társadalmi és politikai tényezőket nagyítanak és figuráznak ki, eggyé válva velük. Egyszerűen mondhatjuk azt, hogy a szatíra először nevettet, majd elgondolkodtat, de nem feltétlen kell humorosnak lennie ahhoz, hogy működjön. Sőt, csak azért mert valami ironikus, nem jelenti azt, hogy szatirikus is. Sértő és félreérthető lehet – sőt, kell is, hogy legyen -, ahhoz, hogy az alany szívébe döfve felszínre bugyoghasson az a megvetendő téma, amit a szatíra magáévá téve kifiguráz. A négyzet gyakorlatilag egy snittekből álló, kissé elnyújtott szatíra, amit szeretni és utálni is lehet – és pont emiatt működik ilyen jól.
A címadó Négyzet egy művészeti „bemutató tér”, amelyen belül mindenki egyenlő, és mindenkire egyenlő törvények vonatkoznak – ami, lássuk be, a modern, liberális mentalitáskönnyedén kijelenthető, de nehezen kivitelezhető tézise. A kiállítás népszerűsítéséhez egy modern média-ügynökség járul hozzá, amely folyamat hamar botránnyá eszkalálódik. Ezen felül egy utcai incidens során, a főszereplőtől, Christian-től ell
Ruben Östlund rendező a modern Svédországon keresztül, rövidebb-hosszabb snittek által emeli ki a társadalmi osztályokat és a gondolkodásmódokat, tudatosítva, hogy liberálisnak lenni távolról sokkal könnyebb. A főként szőke, kék szemű és fehér bőrű svédek mellett megjelentek a sötétebb bőrű menekültek is, és ez a helyzet egy újfajta életszituációt teremtett Svédországban. És mivel a film középpontjában egy múzeum áll, a művészet értelmezése és a kultúrát habzsoló réteg sem marad ki – dekadens és sznob mivoltával. Ahogy A négyzet kezdő mondataiban is felvetődik a kérdés: „Ha valamit egy múzeumba teszek, attól művészeti alkotás lesz?”
Bár a felsoroltak együtt egy tematikailag összefüggő szatírát alkotnak, valahogy a közel két és fél órás játékidejével mégis inkább rövidfilmek megkevert gyűjteményének hat az alkotás. A szigorúbb vágás a tartalmat is ütősebbé tehette volna, de ettől függetlenül egy igazán elgondolkodtató, kemény és pofátlan mű lett, ami kiválóan váltogatja a hangulatot annak függvényében, hogy épp ki vagy mi áll a célpontban.
Claes Bang tökéletesen alakítja Christian-t, aki egyre kellemetlenebb és furcsább helyzetekbe kerül. Neki, illetve Östlund írásának köszönhetően válik mégis koherensebb egésszé A négyzet, ami egyfajta karaktertanulmányként is értelmezhető. A rendező fokozatosan teszi komplexebbé Christian-t, minden újabb szegmenssel újabb részleteket árulva el magánéletéről és helyzetéről. Elisabeth Moss és DominicWest pedig a svéd nyelvbe egy kis angolságot csempésznek, gazdagítva és nemzetközibbé téve Christian narratíváját.
A film legkiemelkedőbb jelenete határozottan a poszteren látható múzeumi vacsora, ahol Terry Notary állati, bestiális alakítása egy életképes rövidfilmmé varázsolja a szóban forgó szakaszt. Rövid idő alatt kerülnek górcső alá a nemi és társadalmi szerepek, miközben Oleg karaktere a műszerető, csinosan kiöltözött, főként idősekből álló „kultúrközönség” éttermét teszi egy szociális kísérletté. Az ilyen energiával teli bravúrokat akasztják meg a lassabb, erőltetettnek ható részek, ahol néha úgy éreztem, a film önmaga áldozatává válik: mintha túl magas lóról tekintene azokra, akikről szól.
Mindent összevetve A négyzet egy briliáns szatíra, amely ugyan itt-ott meginog, léptei pedig bizonytalanok, de kitart az útvonal mellett. Feltárja és ostromolja a „liberális” világ jelenlegi helyzetét, ahol a politikai korrektség és a szólásszabadság torz formái érvényesülnek. Nem való mindenkinek, és biztos vagyok benne, hogy míg egyesek fantasztikus alkotásnak tartják, mások szemöldöküket felvonva kérdőjelezik meg a számára adott Arany Pálma díjat.Azonban biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten a cél is ez volt: kilépni a Négyzetből, és megmondani a frankót, anélkül, hogy érdekelne, ki mit gondol. Mert még nem vagyunk egyenlők, bármennyire is próbálunk úgy viselkedni.