Ha én ebben az életben még egyszer meghallom valakitől, hogy „mém”, én… én… hozzávágok egy követ és elszaladok, de jó messzire… (Basszus. Csak nem egy Macskafogó-mém?) Mérsékelten imádott gyermekeim hónapok óta másról sem beszéltek, csak arról, hogy mekkora „mém” film lesz a Mitchells vs. the Machines. Merthogyugye ugyanazok írták, mint akik a Gravity Falls-t (Mike Rianda és Jeff Rowe), sőt, hangilag benne lesz az Alex Hirsch is, aki természetesen nem más, mint a Gravity Falls kitalálója, és aki esetleg nem tudja, mi a frászkarika az a Gravity Falls, hát az a legnagyobb mém evör. (Egyébként tényleg az. Kicsit krindzs, de azért nagyon adom. Vagy mi. Néha nehezemre esik fiatalosnak lennem, de a gyerekek bosszantására bármit…)
A szokványos családi feszültségekkel küzdő Mitchellék saját magukat csak a „fura” jelzővel illetik. Apuka (Danny McBride – A katasztrófaművész) betegesen kütyüellenes, anyuka (Maya Rudolph – Hubie, a halloween hőse) annyira belemohásodott a kiselsősök kényszeres jókedven alapuló tanításába, hogy otthon is mindenkinek jutalommatricákat ragasztgat a homlokára, a kissrác (Mike Rianda – Gravity Falls) az a típus, aki kapásból vágja a sztegoszaurusz hátlemezeinek koszinuszát, de az ellenkező neműek közelében rángógörcsöt kap, Katie, a kamaszlány (Abbie Jacobson – Rossz szomszédság 2.) pedig arról ábrándozik, hogy YouTube-videóival betör a filmes világba. Álma teljesülni tűnik: felveszik egy jó nevű filmes iskolába, már csak el kéne oda jutni. Apuka azonban (majdnem) véletlenül eltöri Katie laptopját, ezt pedig azzal véli helyesnek jóvá tenni, hogy családi road tripet szervez, melynek keretében Katie-t majd jól elviszik a főiskolára. Lehet, hogy ez így lassabb lesz, mint repülővel, meg tuti, hogy az a szegény lány így le fogja késni az évnyitó gigabulit, de legalább mindenki együtt érezheti a fílinget, és még a mopszlikutyácska is helyet kap a család óránként harminc kilométeres sebességgel füstölgő bontószökevényében. Ezzel a nekifutással akár a világ első családirtásos animációs filmje is megszülethetett volna, de szerencsére mindjárt az út elején beüt az apokalipszis, Mitchelléknek tehát nemcsak a saját kapcsolataikat kell rendezniük, hanem a világot is meg kell menteniük egy életre kelt gonosz mobiltelefon állig felfegyverzett robothadseregétől. (Meg az emberevő Furby-ktől. ANNYIRA örülök, hogy nem csak én rühellem a Furby-ket).
A „beleutazunk a felnőttkorba” olyan régi mém, hogy már akkor unalmas volt, mikor a mém szót még nem is ismertük. Nem kevésbé régi sztereotípia (sőt, sokkal régebbi) a „bajban ismerszik meg az igazi barát és/vagy családtag”, és akkor a „lázadó kamasz” mémről még nem is beszéltünk. Egyszerűen tele vagyunk olyan filmekkel, ahol a széthullani készülő család a végén egymás kebelére borul, és a portfóliónak legalább a felét a tévelygő gyermeklélek feljavítását célzó alkotások adják. A teljesség igénye nélkül, tényleg a leghirtelenebb nekifutásból is fel tudok sorolni egy csomót (Croodék, Rio 2, Jégkorszak 4 stb.). Ehhez képest a Mitchellék a gépek ellen legszerethetőbb jellemzője, hogy nagyon hangsúlyozottan NEM az agyatlan tömegfilmek idegesítően idióta diszfunkcionális családmodelljét mutatja be. Lehet, hogy Mitchellék úgymond furák, lehet, hogy megtépázza őket a generációs válság, de a család minden tagja, kicsik és nagyok egyaránt, arra törekszik, hogy a másikat legalább valamilyen szinten megértse és boldoggá tegye. (Hmmmmm…. most, hogy így belegondolok, ez aztán TÉNYLEG elég szokatlan…). És az még hagyján, hogy a családtagok rendesek egymáshoz – még akkor is, ha szándékaik egy része egyértelműen a pokolba vezető út monolitikus építőblokkjait képezi –, de egyikük sincs kikiáltva tökéletesnek. (Nem láttam még például olyan filmet, ahol a negyvenes-ötvenes generáció közösségiháló-függését ugyanúgy figurázzák ki, mint a gyerekek állandó kütyüzését. De olyat se, ami azt mutatná be, hogy a YouTube-nézettség mögött mennyi munka van.) A film az összes ütköztetett generációnak és életvezetési alapelvnek görbe tükröt tart, miközben egyiket sem kezeli alpári vagy tahó módon, ami önmagában is óriási fegyvertény, ugyanis az ilyesfajta hozzáállás kellemetlenül sok gondolkodást igényel, és egészen biztosan közönségvesztéssel jár.
Másoknak örömet okozni macerás és hálátlan küldetés, rengeteget kell dolgozni rajta, mindenkit elkap időnként az indulat, mindenki hibázik. Tiszta szerencse, hogy soha senki nem állította az ellenkezőjét, hacsak nem az a néhány millió pán-ostoba alkotás, melyek szerint a szeretet mindent legyőz. A Mitchellék a gépek ellen rikító színfolt a kommersz filmek nyomasztó rózsaszínjében, mert tökéletesen illusztrálja azt a helyzetet, amikor az ember ott áll tetőtől talpig tele szeretettel, és a kisangyalkák kara mégse kezdi el egyből fuvolázni a családi harmónia dalát. Helyenként ugyan botlik egyet-egyet (nekem pl. fájóan hiányzott annak a magyarázata, hogy pontosan hol ment mellé apuka élete, és miért kellett feladnia az álmait, illetve bizonyos tanulságok kissé túlságosan nagybetűsre sikeredtek), de a szíve nagyon a helyén van.
Mindezzel együtt a film alapvetően a vlogokon felnőtt, YouTube- és TikTok-karrierről álmodozó, fejben egy kicsit mindig egy (vagy néhány száz) virtuális dimenzióban járó tizenéves generációt célozza meg, és mint ilyen, azon nagyon ritka filmek egyike, amiről nem ordít, hogy a talán sosemvolt gyerekkorukat visszasíró, izzadt hónaljú középkorú lúzerek próbáltak csinálni valami iszonyú fiatalosat (bár erről azért a tiniket is meg kéne kérdezni. Az én gyerekeim nem mérvadóak, ugyanis mi szintén furák vagyunk…) A látványvilág a Scott Pilgrim a világ ellen inverze: itt az animációt szakítják meg rendszeresen valós filmbejátszások. Nagyon színes, nagyon pörög, nagyon sok mindenbe belekap, az elviselhetőség határait feszegetve, illetve esetenként túl is lépve idióta, akárcsak a Phil Lord–Christopher Miller producer-páros korábbi kaotikusan zseniális alkotásai, mint a Legokaland, vagy a Derült égből fasírt. (OK, OK, a Han Solo-filmet is ők csinálták, van az a pénz, amiért mindenki tévedhet.) És igen, telis-tele van azokkal a rohadék mémekkel, régiekkel és vadi újakkal egyaránt.
A Mitchellék a gépek ellen ékes példa arra, hogyan lehet a „család” koncepcióját úgy szerethetővé tenni, hogy a kedves nézőnek nem fordul ki a bele az első öt percben, és akármennyire lehetetlennek tűnik, képes kombinálni a konzervatív értékeket az abszolút befogadással. Nem tudtam nem szeretni. Kíváncsi vagyok, ki, mennyire és miért fogja utálni nálunk.
