A művészeteket mindig is egyfajta elitizmus jellemezte, leginkább két tényezőnek köszönhetően. Ezek az alkotáshoz elengedhetetlen tehetség és a terek, ahol a művek megjelenhetnek. Előbbi ugyan a mai napig vita tárgyát képzi – pótolható-e a tehetség tudással és/vagy gyakorlással? –, de elengedhetetlensége vitathatatlan. Ilyen téren ősidők óta semmi változás. Megjelenési lehetőségek, bemutató terek szempontjából már más a helyzet. A technika fejlődésével ugyanis a lehetőségek tárháza is egyre bővül. Egy könyv nem képvisel már felbecsülhetetlen értéket, nyomtatásban megjelenni közel sem akkora kitüntetés, mint húsz évvel ezelőtt.
Ebben pedig óriási szerepet játszik az internet – különösképpen a közösségi média – berobbanása.
Manapság már bárki lehet kritikus, író vagy előadó. Megszámlálni sem tudom például, hány irodalommal, filmmel, kultúrával foglalkozó Instagram-profil jött velem szembe, mióta magam is használom az oldalt. Az irodalom népszerűsítése – hogy ennél a példánál maradjak – persze semmiképp sem bűn. Az, aki őszintén kedveli az irodalmat – lett légyen bármilyen hagyománytisztelő, konzervatív –, csak örül neki, hogy a közösségi médiát valaki annak népszerűsítésére használja. Azonban, amikor a felhasználó már belefullad a verses oldalak tengerébe vagy olyan profilokba botlik, amik sokkal inkább adminisztrátor-, mint tartalomközpontúak, akaratlanul is felvonja a szemöldökét.
Arról nem is beszélve, attól még, hogy adott a lehetőség kritikák, novellák vagy esetleg versek nagyközönség elé tárására, nem feltétlenül kell/szabad élni a lehetőséggel. Ezt azonban sokan nem így gondolják. Az irodalomnépszerűsítők munkáját sajnos bőven ellensúlyozza az önmagukat tehetségesnek érző, ám valójában tehetségtelen „wanna be” irodalomhuszárok ténykedése.
Még mielőtt azonban valaki kapva kapna az alkalmon és keresztes hadjáratot hirdetne a közösségi média ellen, megnyugtatom, nem a technológia az egyetlen bűnös.
Magánkönyvkiadás. Jól hangzik ugye? Mégis, mennyi kárt okoz. Persze balgaság lenne azt gondolni, hogy ezeknél a könyvkiadóknál írástudatlanok dolgoznának. Viszont, ha az ügyfél kifizet egy tetemes – akár több százezres – összeget azért, hogy művét nyomtatásban lássa, a kiadó nem fog nagy hévvel kardoskodni a minőségi irodalom szentsége mellett. És ha nem is pénz szempontjából nézzük a dolgot, a lelkiismeret akkor is közrejátszik. Elvégre ki más adná ki a „hagyományos” kiadók által elutasított műveket, ha nem ők?
Jó szándékuknak/kapzsiságuknak viszont megvan a hátulütője: silány könyvekkel elárasztott piac és az irodalom presztízsének rombolása.
Félreértés ne essék, sem az elitizmusnak nem vagyok híve, sem a fejlődésnek ellenzője. Felszabadító a tudat, hogy a kultúrateremtés nem csak a kevesek kiváltsága. A lehetőség mindenki számára adott. Sajnos azonban az emberek többsége még nem érte el azt a szintet, ahol belátja hibáit, tehetségtelenségét és a „nagyobb jó” érdekében lemond egy esetleges lehetőségről. Sok mindenhez hasonlóan, mintha még a szabad (és felelős) alkotáshoz sem lenne elég érett a társadalmunk.
