Egy színvonalas, szórakoztató, eredeti vígjátékot szeretnél, amin még napokkal a megtekintését követően is jókat lehet kuncogni? Szeretnéd látni, ahogy végre Budapest lesz egy kellemes popcorn-mozi főszereplője? Nos, akkor ne ezt a filmet nézd meg!
Nem mondom, hogy magasra tettem volna a lécet, amikor egy bulizós-legénybúcsús komédiára ültem be, de ami ott fogadott, az még ezt az alacsony szintet se nagyon ugrotta meg. A francia filmipar által, a szélesebb közönségnek készített alkotásai az utóbbi pár évben nagyobb reflektorfénybe kerültek, köszönhetően többek között az Életrevalók (2011) elsöprő sikerének, de nem kell messzire mennünk az időben, elég, ha a 2017-es év egyik közönségkedvencére, az Eszeveszett esküvőre gondolunk. Külön stáb, eltérő műfaj, mégis mindkettőben megvan az a fajta franciás báj, amitől még egy keményebb dialógus is befogadható, szerethető tud lenni. Xavier Gens filmjénél azonban egészen más a helyzet. A Legénybúcsú Bt. – melynek eredeti címe nemes egyszerűséggel Budapest – szórakoztatni akar, meg akar nevettetni, nem vár el semmit a nézőtől, nem kell túlagyalni a történetet, cserébe viszont kapunk kb. másfél órányi színesen (és hangosan) villogó képet arról, hogy milyen király hely a „vad kelet” égköve, az olcsóságáról és a gyönyörű nőkről híres Buka… izé, Budapest. Eme vágynak aztán áldozatául esik szinte minden: a történet, a hangulat, a budapesti életérzés, a viccek, a mondanivaló, a tanulság, sokszor a látvány is.
Miről is van szó? Arról, hogy két francia haver megunja a tutit otthon, besokall a munkahelyén, és ahelyett, hogy újra megalázva kullognának el egy helyi, felkapott szórakozóhely bejárata elől, inkább saját vállalkozást indítanak Budapesten. Bulizni vágyó honfitársaikat, vőlegényeket és tombolásra hangolt társaságukat kívánják olyan terepre vinni, ahol a kerítés is kolbászból (de legalább ágyas pálinkából) van. Ehhez az ihletet még Párizsban, egy lepukkant sztriptízbárból, egy igencsak kiöregedett csatakancától kapják. Minden kellék meglesz idővel, ami egy ilyen szórakozáshoz – legalábbis a legénybúcsús témájú filmek szerint – szükséges. Sok pia, hangos zene, prostik, és egy mindent tudó helybéli, aki még csak nem is magyar, viszont mindig tudja a frankót. Lövöldözés, narkó, rendőrök, tank, na meg a kötelező feszültségforrás: embereink mindketten nősek, ez, illetve az induló vállalkozás okozta stressz adja majd a történet gerincét.
Apropó, embereink. A színészek munkáját pozitívumként szükséges megemlíteni. Ők aztán mindent megtettek, hogy ez a film élvezhető legyen, rajtuk nem múlt. Arnaud (Jonathan Cohen) és Vincent (Manu Payet) tipikus jó fiú–rossz fiú párosa ismerős kontrasztot alkot Cécile (Alice Belaïdi) és Audrey (Alix Poisson) naiva–hisztérika duójával, karaktereikben azonban semmi újdonság nem fedezhető fel, esetükben az alkotók nem tértek le a kitaposott ösvényről, fejlődésük és útjuk kiszámítható. A mindenes Georgio (Monsiour Poulpe) karaktere szinte már klisés, de fontos szerep jut neki, a különböző eseményeket ő köti össze a szereplőkkel, egyfajta narrátorként kíséri őket. Erre pedig szükség is lesz, mert tulajdonképpen még az se jött átbiztosan, hogy a rendező mit akart bemutatni: az olcsóságot? A tuti befektetési helyszínt? A hardcore szórakozás melegágyát? A „balkáni” életérzést? Esetleg a tanulságra szeretné felhívni a figyelmet? Nem egyértelmű, egyvelegnek viszont sok, kusza hatást kelt, mintha minden témába egy kicsit belekapna, de be nem fejezné azokat.
Pozitívum, hogy a zenés részek egész jól sikerültek – talán mert akkor nem kellett a történettel foglalkozni. Klasszikus buli dallamok csendülnek fel, 220 felett pöröghetünk a Neoton Famíliával, és Junior Senior Move Your Feet-jére és a köré épített jelentre például lehetetlen nem vigyorral reagálni. Kár, hogy a szkript készítője úgy gondolta, ordenáré poénok kellenek ahhoz, hogy a néző ingerküszöbét megbirizgálják, még nagyobb kár, hogy ezt pont egy Budapest című filmnél kellett abszolválni. A végére aztán, mint Füles szamár hátsó felére a farkat, odaraktak valami elkent tanulságot, mintha rájöttek volna, hogy valahogy végződnie kell a történetnek. Viszont nincs a filmnek íve, ami a végkifejletig elvezetne; néhol felfedezhetünk – a színészek alakításának köszönhetően – halvány irányítást, útmutatást, de ezek olyan harmatgyenge próbálkozások, hogy inkább a más, hasonló filmekből nyert tapasztalat miatt tudjuk, merre fognak folyni az események. Bizonyos szempontból ez a film egyfajta reakció arra, hogy pár éve elszaporodtak Budapesten a részeg turistacsoportok, a nálunk legénybúcsúzó csapatoknak szintén megnőtt a száma, a romkocsmák és a belvárosi bulinegyed felfutása pedig rövid távon jót tett a turizmus kereskedelmi ágazatának. Kár, hogy ezt a folyamatot a külföldiek így érzékelik, érzékeltetik. Ha viszont megnézitek, annak eldöntését, hogy ez film ránk nézve sértés, vagy csak egy jól eltalált görbe tükör, rátok bízom.
