Manapság biztos sokaknak megfordul a fejében, hogy a nagyvárosok nyüzsgéséből menekülve vidékre költözzenek egy békésebb, nyugodtabb élet reményében. Az igazi kérdés, hogy ebben az esetben mi elől próbálunk elfutni, hiszen lehet, hogy egy sokkal fontosabb lelki vagy egyéb probléma lapulhat a háttérben, amit kivetítünk a városra, amiben élünk. De vajon van értelme magunk elől, a meghozott döntéseink és démonjaink elől menekülni és hazudni önmagunknak, ahelyett, hogy szembenéznénk a problémával? A Kiserdő című dél-koreai alkotás erre a kérdéskörre próbál választ találni.
Hjevon (Kim Tae-ri – 1987: Amikor eljön a nap) élete Szöulban nem éppen a tervei szerint alakul. Elégedetlen a munkájával, az egyetemen sem remekel és a barátjával is kezdenek elhidegülni egymástól. Egyik nap úgy dönt, hogy mindent maga mögött hagyva pár hétre hazautazik szülőfalujába, ahol újra találkozik gyermekkori barátaival, Csehával (Ryu Jun-yeol – Egy taxisofőr) és Unszukkal (Jin Ki-joo – Miseuti). Egyre felszabadultabban érzi magát barátai társaságában, és a pár hetes kiruccanásból nyugodt hónapok lesznek. Ez alatt az idő alatt pedig szépen lassan rájön, hogy talán nem is olyan rossz a vidéki élet, mint ahogy azt elképzelte.
A Kiserdőt a 13. Koreai Filmfesztivál keretében mutatták be a hazai publikumnak, mégpedig az Arcok szekcióban, amely idén Moon So-ri színész és rendező munkásságával foglalkozott. Kezdetnek az elején egy rendkívül szimpatikus és aranyos bemutatkozást nézhettünk végig, melyben maga a színész/rendező Moon So-ri üdvözölte a hazai nézőket és elnézést kért, hogy nem tudott végül megjelenni a fesztiválon, majd pediglen kellemes szórakozást kívánt. Akkor még nem tudtam, hogy milyen csodálatos és gyönyörű filmre ültem be. Minden tekintetben szemet kápráztató alkotás lett a Kiserdő. Csodálatos és felemelő a története, profi a színészi alakítás, gyönyörűen lett fényképezve és maga a közlendő is fenomenális. Nagyon sok rétege van, például eleinte azt hittem, hogy a „gasztronómia alapfokon” nevű egyetemi kurzusra ültem be. Ezt pedig a „bevezetés kertészetbe és a gazdálkodásba” hasonszőrű képzés követte volna, és ha ez még nem lett volna elég, nyakon öntötték egy kis önismereti tréninggel is. Mindezt pedig olyan részletgazdagon teszi, hogy kizártnak taratom, hogy ne hozta volna meg a publikum kedvét a dél-koreai konyhához vagy netalántán a kertészethez. Végignézhetjük, hogyan lesz a palántából növény, abból pedig a zöldség vagy gyümölcs, amit elfogyasztunk. Mindezt gyönyörű vágóképek keretében, amik egy kis természetfilmes ízt is kölcsönöznek az alkotásnak, ezekhez pedig egy nagyon nívós narráció is dukál. Azt gondolná az ember, hogy ezeket az elemeket nem lehet már tetőzni, de ezt még felül tudják licitálni a cuki és iszonyatosan szerethető karakterekkel. Esendőek, keresik az útjukat és bármekkorát is hibáznak, egyszerűen nem lehet rájuk haragudni, hanem izgulunk értük és szurkolunk, hogy meg tudják valósítani vágyaikat.
Vajon tényleg érdemes a pörgős városban élni? Nem lenne-e jobb a nyugalom valahol vidéken? Mennyit ér a barátság és mennyit a nyugalom? Milyen lehet a dél-koreai konyha? Hogyan érdemes elkezdeni kertészkedni és termelni? Nos, ha ezen kérdések valaha már megfordultak a fejetekben, akkor bátran állíthatom, hogy a Kiserdő mindegyiket megmagyarázza. Emellett pedig egy gondolatébresztő, varázslatos és gyönyörű utazás, amely magával ragad és nem ereszt. A végén pedig elégedetten, emelkedett hangulatban és garantáltan jó étvággyal távozhatnak a nézők a moziból. Mindenkinek ajánlott, aki egy kicsit is ki szeretne szakadni a mindennapi hajtásból.