A Kettős életek: beszélgetések formájában kommunikált eszmefuttatás, mely egymással párhuzamosan járja körül a 21. századi párkapcsolatok folyton változó, kusza világát és a digitalizáció megjósolhatatlan mértékű és formájú befolyását az emberi kommunikációra és kultúrára. Mindezt egy végtelenül szabados és egyszerű felépítésű film tolmácsolja, mely két fajta jelenetből áll: intimebb párbeszédekről, illetve baráti összejövetelek harsány és fennkölt témákról folytatott beszélgetésekből. A szereplők olyan kérdésekről értekeznek mint a könyvkiadás jövője, vagy az olvasásái szokások átalakulása, és közben időnként homályos jövőjű szerelmi életükről is szót ejtenek.
Tulajdonképpen a film a rendkívüli igényességgel megírt forgatókönyv és a szereplők brillírozásának köszönhetően menekül meg attól, hogy monotonitásba és unalomba torkolljon. A kiválasztott színészek jól láthatóan a kisujjukból rázzák ki a rájuk kiváló érzékkel kiosztott karakterszerepeket, megágyazva ezzel a film egyedüli, köznapi értelemben vett szórakoztatást nyújtó faktorát: a jól időzített és szívmelengető természetességgel előadott élethű szituációkat. Olyan szituációkat, amik sokszor kínosak, mert ismerősek, közben pedig – talán éppen emiatt – színtisztán humorosak. Ha azonban ezeket kivennénk a filmből, ami ezután maradna, az jobban hasonlítana egy kissé kiégett irodalmár retorikus kérdéseket fejtegető tanulmányának hús-vér szereplőkkel való felmondásához.
Ezen a ponton meg kell említeni azt a kételyt a Kettős életekkel kapcsolatban, mely már a játékidő első negyed órája után felvetődhet a nézőben: biztos, hogy egy moziteremben tud célba jutni a legjobban mindaz amit ez a film mondani (vagy inkább kérdezni) akar? A mű ugyanis azon a vékony határmezsgyén mozog, amelyen nehéz eldönteni, hogy az alkotás számára vajon a film volt-e a legmegfelelőbb médium, vagy jobban érvényesülhetett volna volna drámaként, színpadon előadva, kultúrtörténeti tanulmányként, vagy egy vastag, esszéisztikus regény formájában. Annak ellenére, hogy alapvetően a mozifilm egyértelműen a kedvenc kulturális médiumom, és legtöbb esetben a legjobb formának tartom, amiben bármely történet kiteljesedhet, elképzelhetőnek tartom, hogy mindegyik fent említett megoldás valamivel kézenfekvőbb színteret biztosított volna a Kettős Életek számára. Olyan színteret, melyen jobban elmélyíthette volna a felvetett témákat.
Tanulmányként azért is állná meg a helyét jobban mindaz, amiről a Kettős Életek beszél, mert tulajdonképpen maga a film is egy fiktív történet vázára felhúzott értekezés. Csak az a baj ezzel, hogy amellett, hogy kissé sznobnak és természetellenesnek hat, hogy a szereplők a folyamatos italozás mellett is filozófusok neveivel dobálóznak, a felmerülő – egyébként zseniális gondolatokat tartalmazó és valóban fontos – témákat nem lehet érdemben kifejteni néhány perces beszélgetésekben. Regényként talán kellő részletességgel láthattunk volna bele a végtelenségig összekuszált párkapcsolatokba, melyek egymásba gabalyodnak a film során, majd – szükségszerűen – egy részüknek meg kell halnia. (Ezen a ponton volt némi hiányérzetem, ugyanis bármennyire is profi módon lett prezentálva a párkapcsolatok csapongó világa, egyik jelenetről a másikra sokszor teljesen kimaradt az átmenetek ábrázolása). Drámaként pedig a mű központi eleme, az egy helyszínen folytatott hosszú párbeszédek kaphattak volna nekik megfelelő terepet és időtartamot.
A film ugyan rengeteg kérdést tesz fel, és azokat a különböző személyiségű és korú szereplő szemszögéből számos válasz-lehetőséggel helyettesíti be- de végső soron semmilyen konklúzióra nem jut. Ezzel semmi probléma nem is lenne, de a film ambíciója nem haladja meg a digitalizáció, kultúra és művészet viszonyának, valamint a szerelmi ötszög szétesésének felvázolását. Súlyos témák merülnek fel, kapcsolatos romlanak meg, mégsem érezzük, hogy bármi is történt volna a film első és utolsó beszélgetése között – amiért akkor sem jár pluszpont, ha pont az a film mondandójának lényege, hogy a feltett kérdésekre nem létezik válasz, mivel a világban zajló változások nem átláthatók.
