A korrupció gyakorlatilag elválaszthatatlan része az emberiségnek. Ahogy a civilizációk fejlődtek és hivatalok, intézmények jöttek létre, egyre szélesebb körben terjedt el. Egyes helyeken annyira szervesen a mindennapok része, hogy a benne élőknek ez teljesen természetes. A komplex bürokrácia és a bonyolult jogrendszer elősegíti a korrupció kialakulását, és hamar azon kapjuk magunkat, hogy szívességekért vagy kisebb-nagyobb összegekért intézhetünk csak dolgokat, vagy ha ismerősünk dolgozik a megfelelő helyen. A kairói eset ugyan szűk spektrumban vizsgálja ezt a jelenséget, de következményei roppant széles körben hatnak ki a világra.
Noredin Mostafa rendőrtiszt megszokott napjait tölti Egyiptom fővárosában: nappal begyűjti a kenő- és védelmi pénzeket a polgároktól, este pedig – szinte saját nemtörődömségétől – megtörve zuhan a kicsi, rumlis lakásában a televízió elé, ahol az altatók és sörök bódító nyugalmától még az imádkozásra sem veszi a fáradságot. Ezzel párhuzamosan egy illegálisan ott tartózkodó szudáni takarítónő – Silwa – lát egy férfit kijönni egy híres énekesnő szobájából a Hiltonban, majd nem sokkal később egy másikat bemenni – a művésznőt pedig utána holtan találják. Noredin kapja az ügyet, és hamarosan rádöbben, hogy a szenvedélyből elkövetett gyilkosság színfala mögött a politikai elit rejtőzködik, miközben országa egyre gyorsabban sodródik 2011 mindent megváltoztató forradalma felé, amely ironikus módon január 25-én, a „rendőrök napján” robban ki.
Noredin klasszikus noir detektív: ingén a klasszikus bőrdzsekit viseli, haja mindig jól fésült, és szájában szinte állandóan egy cigaretta pislákol. Pozíciója a rendőrségnél garantált, hiszen nagybátyja a helyi rendőrfőnök, így már alapvetően jobb pozícióban kényelmesedhet el, mint kollégái. Fares Fares tökéletesen adja át a karaktert, és a szűkszavú nyomozó járása, tartása és tekintete beszél – sokszor érthetőbben – a szavak helyett. Távolról sem szent, de a kemény külső alatt Tarik Saleh rendező igazán őszinte és intim pillanatokba enged betekintést, amitől jobban megérthetjük őt – még ha nem is értünk vele egyet.
A történet maga – annak ellenére, hogy valódi eseményekkel szövődik egybe – nem túl eredeti, de ez alapvetően nem is gond. Gyakorlatilag már az elejétől tudjuk, hogy ki tette: a kérdés, hogy antihősünk hogyan jut el az igazságig, és mit tesz vele. Pierre Aïm operatőr és Krister Linder zeneszerző fantasztikusan egymásba fonódó munkája „beszél” a nézőnek, aki a film által jobban megértheti, mi is zajlott Egyiptomban. A korrupció, a züllés, a romlás, az átlag ember lekezelése és a gazdagok, a kiváltságosak mindent behálózó befolyása egy hullámot gerjesztett, amely miértjeivel ismerkedhetünk meg – ez pedig tagadhatatlanul a svéd, de egyiptomi felmenőkkel rendelkező Saleh érdeme.
Míg Noredin a korrupt hatalom emberi erényekkel is rendelkező kiterjesztése, addig a takarítónő, Silwa a kihasznált és kitaszított társadalmi réteget képviseli, és annak is a hierarchia legalsó szintjét. A helyzet iróniája egyébként, hogy a lányt alakító modell, Mari Malek is szudáni menekült volt. Kétségtelen, hogy ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy hitelesen adja át Silwa kiszolgáltatott helyzetét, akit mindenki csak lenéz, lekezel és ide-oda lökdös. Az egyetlen szemtanúként azonban hirtelen „értéke” is megnő, és Noredinen kívül az átlagnál keményebb rosszakarók erednek utána. Ugyan Silwa és Noredin a domináns duó a történet szempontjából, a jelenetek nagy részét pedig a nyomozó uralja, azonban stáb többi része is meglepő őszinteséggel és természetességgel alakítja karaktereit. Sajnos a hangulat fokozása és az atmoszféra mindent átható kiválósága ellenére is vontatottnak hat a film – pedig el sem éri a 120 perc játékidőt -, a lassú tűzön történő főzés pedig egy kissé elfőtt végeredményt hoz. A városképek és kitekintések eleinte segítenek az összkép megfogalmazásában, de fokozatosan csak gáncsolják a narratíva és az alatta rejlő üzenet törtetését, ahogy a feleslegesnek ható, rövid, csupán hídként funkcionáló, pármondatos jelenetek is.
Ettől függetlenül azonban A kairói eset egy remek alkotás, ahol a rendező pontosan tudja, hogy mit akar, és – még ha néha döcögősen is – végül eléri azt. Hatása pedig jóval a moziból való kibotorkálást követően is elkísért, miközben két dolog járt igazán a fejemben. Az egyik, hogy az egyiptomi nép hiába harcolt, helyzete sajnos közel sem lett jobb. A másik pedig, hogy vajon mi annyira más világban élnénk?
