Judy Garland közel 45 évet töltött színpadon. Ez nem lenne olyan meglepő információ, ha mindenki csípőből tudná, hogy mindössze 47 évesen halt meg, gyógyszer-túladagolásban. A nevével fémjelzett moziban, élete utolsó hónapjaiba nyerhetünk betekintést. A film az Óz, a csodák csodája stúdió szettjével indít. Itt magyarázza épp Louis B. Mayer Judy-nak, hogy egyetlen oka van annak, hogy meghallgatják Dorothy szerepére, mégpedig a hangja. Mert, hát nem is vékony, nem is magas, nem is szép, de a hangjával nagy sikereket érhet el.
Majd rögtön váltunk a „jelenre”, ami most 1968-at jelent számunkra. Ekkora már a mellőzöttség és a felhalmozódott adóságok miatt Judy egyáltalán nem érezte rossz ötletnek az éjszakai haknit egy 16 éves (Lorna Luft) és 13 éves (Joe Luft) gyerekkel. És azért sem tüntette volna ki egyetlen gyámügyes sem, hogy fogalma sem volt hol fognak aludni aznap éjszaka a fellépés után. Végül a gyerekek apjánál, Sid Luft-nál kötnek ki, aki előre is vetíti az elkerülhetetlent, Lorna és Joe nem maradhatnak tovább egy alkoholista, gyógyszerfüggő gyámsága alatt, maradnak Los Angelesben. Ezután egyáltalán nem könnyű döntést hoznia Judy-nak, mikor a menedzsere sokadszorra próbálja rávenni egy londoni turnéra. De mivel nincs hol laknia és csak az adóssága halmozódik, ami nem segít megtartani a gyerekei láthatási jogát, beleegyezik. Így legalább halványan feldereng a remény, hogy a turné után kifizetheti az adósságait és vehet egy házat, ahol majd újra együtt lakhat a gyerekeivel. De, mint mondottam, 1968 telén járunk, ezek Judy utolsó hónapjai. Úgyhogy ne várjunk túl sok felemelő pillanatot a filmtől.
Kissé felszínesen, de bemutatásra kerülnek a stúdiórendszerek (jelen esetben az MGM) és filmgyártás elképesztően gátlástalan módszerei, hogy kifacsarjanak minden centet egy-egy új felfedezettből. Most éppen Judy-ból. Ahogy 16 órát dolgoztatják, hogy kitaposnak belőle évi 2-3 filmet. Ahogy étvágycsökkentőket (amfetamin) és altatókat kap, hogy ne hízzon el, de jobban teljesítsen. Az, hogy szexuálisan zaklatják őt – és ne legyenek kétségeink, mindenki mást is – az egy átlagos kedd délután. (Habár erre a tényre, nagyon jó érzékkel csak utal a film. Gyomorgörccsel ültem és reméltem, hogy még időben véget ér az a „MeToo”-ért kiáltó mozdulat, amivel Mayer bűntudatot igyekszik kelteni Judy-ban.) Ahogy mindenki azon dolgozik, hogy minél több pénzt termeljen az „álomgyár”. Ezekről az áldozatokról Judy rengeteget nyilatkozott későbbi interjúiban. Sokszor hangoztatta, hogy ő ugyanolyan életet szeretne, mint mindenki más, csak ez neki valahogy sokkal nehezebben jön össze. És, ahogy nézzük a filmet, egyre biztosabbak is lehetünk benne, hogy tulajdonképpen ez soha nem is jött neki össze.
Mindezek mellett a film nem más, mint egy sutácskára sikerült hattyúdal, ami igazolni szeretné Hollywood egyik legnagyobb dívájának elkerülhetetlen sorsát. Ami persze eléri a célját, de közben nem tud elég mélyre menni. Látom azt a törékeny és esetlen nőt, aki mindent megtesz azért, hogy mégis jó anya legyen, de a drogok és alkohol bódulatában már nagyon nehéz funkcionálni. Látom Renée Zellweger elképesztő mennyiségű munkáját, amit beletett a karakter megformálásába. De itt-ott mégis csak Renée maradt. A hangja és a hangképzése csodálatos, de néhol azért mégis csak kicsit Roxie Hart (Zellwegger a Chicago című film béli karaktere) maradt.
