Jelen korunkban, amikor már minden stúdió elzárkózik az egyedi ötletektől és csak azok csinálnak eredeti filmeket, akiknek eddig már megszavazták a bizalmat, mint például: Quentin Tarantino, Woody Allen, Christopher Nolan és Martin Scorsese, akkor jön Drew Goddard, aki a Húzós éjszaka az El-Royale-bannal határzottan próbálja benyújtani igényét egy helyre ezen a bizonyos polcon. Lássuk sikerült-e a neki ez a próbálkozás.
A Nevada és California állam közvetlen hatarán elhelyezkedő El-Royale-ba négy vendég érkezik: egy idős pap, Daniel Flynt (Jeff Bridges), egy afroamerikai énekesnő, Darlene Sweet (Cynthia Erivo), egy minden hájjal megkent porszívóügynök, Laramie Seymour Sullivan (Jon Hamm) és egy hippi lány, Emily Summerspring (Dakota Johnson). Ebben az erdő által elszigetelt nagy múltú motelben szeretnének eltölteni egyetlen éjszakát, mit sem sejtve arról, hogy nem csak nekik, de magának a helynek is meg van a maga sötét titka.
Az alkotás nagyon hangulatosra sikeredett. A hatvanas-hetvenes években játszódik és nagyon jól festi le ezen időszak korrajzát. Egyszerre tiszteleg előtte, ugyanakkor viszont fricskával is illeti azt. Már maga a helyszín elvarázsolja a nézőt, az erdő közepén elterülő motelt, egy hatalmas felfestetthatárvonal vágja ketté, ez a belsején is meglátszik, hiszen az egyik felén az egyik állam jogai és attitűdje érvényesül a másikon, pedig a másiké, ami nagyon jó karaktert ad magának a helyszínnek. Még külön kis előadást is írtak mellé, amolyan használati utasítás féleséget, amit a recepciós fiútól, Miles (Lewis Pullman) a cselekmény során meg is hallgathatunk. Ha már cselekmény talán ez a legfájóbb pont, hiszen magának a filmnek nincs egy koherens története. Persze meg van adva egy keret, de semmilyen funkcióval nem bír végkifejletet illetően. Ez az alkotás inkább a karakterekre és dialógusokra épít és a végső kérdés is inkább az, hogy vajon a szereplők megváltást nyernek-e vagy sem.
A színészi játékra nem lehet panasz, sőt igazi sztárparádéval leptek meg minket. Mindenki a maxmiálisat hozza ki a karakteréből, ami egy karakter központú filmnél a minimum. Jeff Bridges még mindig jó és olyan természetesen játszik, hogy bizonyos jeleneteknél könnyeket csal az ember arcára. Cynthia Erivo, aki eddig színházi darabokban játszott, ezzel a filmmel debütált nagyvásznon és milyen jól tette. A három fantasztikus éneklős jelenet is neki köszönhető, az egyik legerősebb monológ is például hozzá köthető és a legjobban Jeff Bridges és az ő párosa működik. Viszont két színész van, akit fontos még kiemelni az egyik Chris Hemsworth és a másik pedig Lewis Pullman, mert a film utolsó harmadában játszi könnyedséggel és pofátlanul lopják el a többiek elől a showt. Hemsworth-t talán a Rushban láttam utoljára komolyabb szerepben, de ott nem volt igazán maradandó számomra, itt viszont láttam benne a potenciált, hogy idővel komolyabb alkotásokban is megállhatja a helyét, ha majd ráun a blockbuster filmekre. A szintén még friss húsnak számító Lewis Pullman előtt, azonban fényes karrier állhat, ha nem hagyja, hogy édesapja Bill Pullman árnyéka eltakarja majd a jövőben.
A film nézése közben folyamatosan Tarantinó jelenlétét éreztem. Érződik az egészen, hogy többnyire az ő művei ihlették Goddardot, amikor megírta ezt a sztorit és a rendezéssel kapcsolatban is ez az érzésem támadt. A kamera beállítások, a dialógusok, a karakterek, a kort idéző zseniálisan kiválasztott filmzenék, a hangulat, a színészek, a lazaság, a történetvezetés minden megvan benne, ami egy ilyen filmhez kell. Egy valami hiányzott csak belőle csupán az, ami Tarantinónak meg van, az egyéniség. Látszik Goddard művén, hogy ott van a kraft, ott van a szándék, de a rendező még mindig keresi az útját a Ház az erdő mélyén óta. Remélem megtalálja, mert, ha meglesz, akkor ott lesz a helye a fent említett nevek mellett, de addig csak sajnos a korrekt filmeket szállító feltörekvő rendezők mellé kerülhet.
