Harry, ez csak hólé…
A skandináv krimi, mint műfaj hatalmas kedvencem. Van valami elemi frusztráltság az északi népekben, ami remekül átjön a néző számára ezekben a könyvekben és filmekben, valami plusz, ami miatt egy svéd vagy dán gyártású thriller minden sablonossága dacára többet tud adni a néző számára. Nem csoda ha a skandináv művekben ennyi aberrált sorozatgyilkos tűnik fel, ha az év 365 napjában fagyoskodnom kellene, miközben a kötelező hólapátolást végzem, hogy ne vágjon el az időjárás a külvilágtól, nos, akkor lehet én is teljesen megkattannék. A Hóember fő tanulsága szóval, hogy a skandináv félsziget egy gyönyörű, de annál elcseszettebb hely…
A Hóember egy katasztrófa, mégpedig a legrosszabb féléből. Abból, amiben a feladatra látszólag legmegfelelőbb alkotók sem voltak képesek kihozni egy legalább csak picit is tűrhető thrillert. Jó, nem lehet minden krimi olyan, mint a Fogságban, a He7edik, vagy A bárányok hallgatnak, de azért ilyen stábbal és alapanyaggal egy átlagos Q ügyosztály epizód minőségét is csak nagyon alulról nyaldosó valamit összehozni, na az már teljesítmény.
Pedig az alapötlet és a történet egyáltalán nem lenne rossz: Harry Hole (ejtsd: Hári Húlé) az osloi rendőrség legendás nyomozója, aki valójában egy kiégett, alkoholista emberi roncs, de ennek ellenére még mindig piszok jó szimattal bír. Oslo eléggé nyugis hely, így épp kapóra jön számára egy eltűnési ügy, amibe önkényűen bele is ássa magát. Kisvártatva fény derül arra is, hogy több hasonló eset is történt az elmúlt években. Minden esetben kapcsolatban élő, de félrelépő nők tűntek el hóeséses éjszakákon, utánuk pedig csak egy groteszk hóember, és a megcsonkolt holttestük maradt. A tettes szokás szerint egy magából teljesen kifordult erkölcsi és morális kódex alapján gyilkol, és nem rest tetteivel a rendőrséget, azon belül is Harryt provokálni…
Itt kezdődnek a legnagyobb gondok: ugyanis ha feltesszük a kérdést, hogy miért épp Harry Hole a gyilkos kedvenc kis céltáblája az üzeneteivel, akkor gyakorlatilag már az első harmadban meg tudjuk válaszolni saját kérdésünket. És ez nem jó, nagyon nem. Főleg, hogy a film minimum négy olyan történeti szálat görget párhuzamosan, amik egyértelműen azt a célt hivatottak szolgálni, hogy eltereljék a figyelmet a valódi tettesről. Ezek a szálak viszont végeredményében csak nagyon felszínesen kapcsolódnak a hóember-gyilkoshoz, és végső soron sehová sem vezetnek, a fő szálhoz érdemben semmit sem tesznek hozzá, csak még nagyobb káoszt teremtenek a történetben. Gyakran szoktam egy kirakóshoz hasonlítani a kedvenc krimijeimet, nos a hóember egy olyan kirakós, aminek a dobozában van egy nagy kép, aminek harmada hiányzik, és egy másik kirakós darabjaival pótoltuk az elveszett darabokat.
No és akkor ott van még az is, hogy ennyire teátrális gyilkosságokat, ilyen precizitással, főleg a nyílt utcán végrehajtani minimum karrier öngyilkosság a hóember-gyilkos számára: egy térfigyelő kamera, netán egy ablakból kukucskáló szomszéd, és máris oda az egész. Szerencse hogy a film logikája szerint a norvégok a föld legfigyelmetlenebb népe, akiknek egy belvárosi kocsma előtti járdán alvó részeg rendőr sem tűnik fel sötétedés után, így a gyilkosnak a lebukás lehetőségére gondolni tényleg felesleges.
A főszerepet játszó Michael Fassbender korunk egyik (ha nem A) legtehetségesebb és legkarizmatikusabb színésze, de az utóbbi időben mintha látványosan nem találná meg a jó szerepeket. A tavalyi Assassins Creed, és az Alien Covenant után ismét egy olyan filmre bólintott rá, ami valamiért nem jött össze. Jót is fog számára tenni az új X-Men forgatása utáni önkéntes pihenője, az elmúlt években túlvállalta picit magát. Most a pihenője alatt legalább ismét tud válogatni a jobb jóvőbeli szerepek közül. Egy biztos: ha most kapná kézhez a Hóember szkriptjét, akkor messzire hajítaná azt. Pedig még így is ő volt az, aki a legjobban jött ki az egészből.
Rebecca Ferguson is tudja menteni a menthetőt, bár picit takaréklángon ég, és az ő szála is csak úgy egyszer véget szakad, hogy a levegőben lógjon, de legalább Fassbender méltó és egyenrangú társa lett a filmben, és skandináv gyökerei kifejezetten hozzátettek a filmhez. J.K. Simmons, Charlotte Gainsbourg, James D’Arcy és Toby Jones viszont mintha nem is ebben a filmben szerepelne, színészi kvalitásukhoz méltatlanul alulírt karaktereket játszottak, Val Kilmer pedig nagyjából olyan szinten szétdeformálta magát az évek alatt, hogy hozzá képest a Brundle Légy egy kifejezetten jóvágású pasasnak néz ki.
De hogy ne csak a negatívumokat soroljam, meg kell jegyeznem hogy a filmnek erényei is vannak szép számmal: kifejezetten örültem, hogy a cselekmény megmaradt Norvégiában, és nem erőltették át Amerikába, csak hogy jobban eladható legyen. A megoldás ugyanaz, amit Fincher követett el a Tetovált lány esetében. Gyönyörű eredeti skandináv tájak, a tipikus északi depresszív életérzés, egyszóval minden ami az itteni krimik alapkelléke, az megvan. Csak sajnos mint kiderült Tomas Alfredson nem tudta hozzátenni azt a kis pluszt, amivel kiemelkedett volna a skandináv gyártású thrillerek közül. Hiába a nagy nevek és az észvesztő költségvetés, ha a helyiek kis pénzből, világszinten ismeretlen arcokkal minimum ugyanilyet képesek erőlködés nélkül összehozni.
