Ha Michael Mailer csak fele olyan jó filmet csinált volna, mint amilyen könyveket az apja írt, ez a film lenne az Egy asszony illata. A két film összeolvasása jogos, mind a kettőben egy szellemdúsan felületes és pökhendien érzelmes, verbálisan agresszív látássérült csávó osztja az észt. Filmekben időnként feltűnik ez a nagy, beavató személyiségtípus, az influencer férfi, aki úgy ad életvezetési tanácsokat, hogy a magáé sincs rendben. Megvan a saját traumatikus élménye, melyből később tőkét kovácsol. Lecsúszott egzisztenciák, de mindig akad egy ifjú a környezetükben, aki tovább gondolja, amit hall, mert erkölcsi igazságokat keresni vagy felfedezni, kalandpótló vállalkozás. Ebben a filmben Alec Baldwin bíztat majd, miközben maga is bátrabb lesz.
Susanne (Demi Moore) és Mark (Dylen Mc Dermott) a gazdag new yorki felsőosztály életét élik. A férfi a pénzügyi alfaprojektek és szuperhozamok világában mozog, egy nap azonban nehéz helyzetbe kerülnek mindketten. Ennek következtében Susanne-t Bill Oakland (Alec Baldwin) látássérült, öntelt és goromba íróval hozza össze a sors, de egy különös biblioterápia során a negatív előítéletek lassan utóítéletekké válnak.
Mainstream filmekben még mindig él a romantikus szerelem mítosza, ami végső soron a kapitalizmus igényeit elégíti ki, arra ösztönözve a nőket, hogy a férfiak érzelmi és gazdasági elvárásait saját szükségleteik elé helyezzék, manipulálják a gondolkodásukat, hogy megteremtsék az alárendelődés feltételeit. Susanne Dutchman pont ilyen házasságban él. Nem enyhe korróziós válságot élnek át, a helyzet sokkal komolyabb. Házasságában láthatatlan az erőszak és a tárgyiasítás, a szépség is olyan árucikk, mint bármi más. A modern bántalmazó elsősorban érzelmi gondoskodást akar, Mark Dutchman számára is felesége elsősorban közérzeti segédeszköz, és mint status fatale (a femme fatale férfi megfelelője) fétissé redukált tárgyak és esztétizált testrészek aranyszemétdombján tartja nejét, ahol a szexualitás ugyanúgy a hatalom része.
A felolvasás és az olvasás mentális mágia. A lázadás mögött gyakran húzódnak klasszikus ambíciók. A fordítottja ennél érdekesebb, amikor egy mind-set change után borítja valaki a status quot. Susanne Dutchman is kénytelen újrapozícionálni magát. Habitusa öntiszteleten alapul, arisztokratikus csendesség jellemzi, minden mondatára háromszor annyi elhallgatott jut, és csak a vak nem látja, nemcsak ajak, de elmefeltöltésre is hajlandó (Franzent olvas). Ajakfeltöltése eredményét látva bátran indulhatna a Louis Griffin hasonmás versenyen. A póz mögötti lelki valóság ábrázolása sikerületlen maradt, nincsenek valódi karakterfestő jegyei, de ez nem Demi Moore hibája.
Látássérültnek lenni szexi. Nehéz helyzetben van Alec Baldwin, nem csak simán látássérült, el van véve tőle a szem, a férfitekintet általános hatalmi pozíciója, ezért orális és haptikus megoldásokban kell gondolkoznia. Wellness irodalmárként tudja, a jópofázás idegőrlően kemény munka, pszichésen káros, ezért mindenkivel negatívból indít. Optikai hanyatlása ellenére vonzó, és mivel az irodalom indirekt kommunikáció, egy idő után mély belső közösségre ébrednek Demi Moore-ral, besétálnak a hívatlan szerelem maró lúgjába, és majd a múló vágy vs. szerelem kérdésére is pont kerül. Mainstream filmekben időnként becsempésznek gondolatébresztő kánonkritikát, olyan interpretációt indukálva, mely nem kötődik szorosan a film témájához, mégis ezért a pár percért érdemes megnézni a filmet. Itt Kerouac kapja meg a magáét, gyanítom, jogosan. Demi Moore és Alec Baldwin egész elviselhető lenne, ha nagyobb nyomatékot kapott volna az irodalmi diskurzus, de akkor meg beszélgetős film lenne, és az egy másik műfaj.
A film Bechdel-tesztje negatív.
