Happy End (Happy End – 2017) [Kritika]

Michael Haneke a 2012-es Szerelem óta nem jelentkezett új filmmel, pedig korábbi filmjei (úgy, mint az A zongoratanárnő, Fehér szalag, Caché) számos elismerést és díjat hoztak neki. A rendező idén töltötte be hetvenötödik életévét, így aktuális lehet a kérdés, vajon a Happy End hangzatos címe egyben pályafutásának lezártságát is fogja jelenteni?

A cselekmény kezdetekor a 12 éves Eva apjához és annak új családjához költözik, miután édesanyja gyógyszer túladagolás következtében kórházba kerül. A kislány nehezen találja helyét az új környezetben, egyszerre kell megbirkóznia anyjának hiányával, illetve azzal, hogy apja milyen titkokat rejteget a család elől. Nem könnyíti meg a dolgát, hogy a kissé szenilis nagypapán kívül minden családtagja, mint kívülálló tekint rá. Természetesen nekik is megvan a maga problémájuk; Eva nagynénje úgy tűnik, képtelen hatni lázadó fiára, akitől a családi vállalkozás irányításának átvételét reméli.

A Happy End-ben visszaköszönnek Haneke korábbi filmjeinek elemei – filmszerkezeti szempontból ilyenek a totálból felvett, háttérzaj nélküli snittek, egyébiránt találkozhatunk gyilkossággal, apa-lánya konfliktussal, és nem hiányozhat egy öregember mély mondanivalójú monológja, illetve az előkelő fogadást bemutató jelenet sem. Az osztrák rendező nem akar magyarázkodni, teljes egészében a nézőre bízza a véleményalkotást, emiatt sokszor nem egyértelmű, pontosan mit is látunk a nagy vásznon, és csupán a film végén nyer értelmet egy-egy jelenet. Emiatt azok, akik jobban szeretik a világos mondanivalóval rendelkező filmeket, nem biztos, hogy élvezni fogják Haneke munkáját.

Mint mindig, most is előfordulnak akár 3-4 perces snittek is a filmben, melyeknek történeti szempontból nincs funkciójuk. Ilyen például az, amikor Franz Rogowski egy Sia számra táncol – és amíg ezek a bevágások roppant szórakoztatóak, sajnos nem teszik érthetőbbé az alapkonfliktust. Kiemelendő a színészválasztás, mely az eddig életműhöz hasonlóan ebben a filmben is telitalálat: a rendező legújabb felfedezettje, az Eve-t alakító Fantine Harduin kifogástalan, a Szerelem-ből már ismert Jean-Louis Trintignant pedig a film egyik legerősebb eleme. A többi színész (Isabelle Huppert, Matthieu Kassovitz, Toby Jones stb.) is jól játszik, páratlan alakításoknak lehetünk szemtanúi. Sajnos azonban nem minden cselekményszál ugyanolyan izgalmas. A kislány és a nagypapa, illetve az apa és titkos szeretője még leköti a figyelmünket, az anya-fia páros azonban már nem kelt ugyanolyan érzéseket. Ennek valószínűleg a kidolgozatlan karakterek, a motiválatlanság lesz az oka.