Minden korosztálynak megvan a maga generációs sorozata. Ahogy az én időmben a Skins volt menő (már az abban szereplő srácok is harminc évesek, akár csak én), úgy az azt követőnek is igyekeztek megfelelni mindenféle tinivámpíros és hasonló trendi dologgal. Egész sok vakvágányra csúszott vagy csak egy évadot élt meg, mindenesetre a sablonosság burkába menekülve nem tudott igazán Z generációs sorozattá avanzsálni, viszont most az Eufóriának megvan minden esélye. Nagyon jó a zenei aláfestés, kicsit extravagánsak a problémák, de nagyon okos és a tiniket sem kezeli telefonnyomkodós zombiként.
Az epizódok felépítése kicsit hajaz a fent említett Skins-re, ugyanis mindegyik részben más ember háttérsztoriját, „sötét énjét” ismerhetjük meg, azonban annyiban eltér, hogy mindig a főszereplő, Rue életébe csöppenünk bele (Zendaya, aki ismerős lehet a legújabb Pókember: Idegendben filmből, vagy ha valaki követi énekesi pályafutását – az évadzáró utolsó jelenétben saját számát énekli el), aki apja halála után drogproblémákkal küzd és nemrég szabadult a rehabról. A kedélyeket egy új lakó korbácsolja fel, aki nem csak személyiségben tűnik végtelenül izgalmasnak, hanem megjelenésében is, hiszen az ízig-várig fiatal lányként élő transzexuális Jules egyedül él apjával, miután anyja nem tudta elfogadni az identitását.
A XXI. századhoz igazodva nagyon modern és progresszív társadalmi tiniproblémákat taglal. Itt már a melegség szinte megváltás, ha ezzel sikerül egy másik problémából kilábalni. Az erőszak a #metoo óta extra figyelmet és büntetést von maga után, még akkor is, ha az áldozat szerint nem történt semmi. Egy apa másik élete is feltárul, amiből kiderül, hogy ez milyen hatással van fiára, aki kiskora óta tud titkáról. Elvileg ez egy kisváros, de a problémák és a mentalitás a nagyvárost és a liberális szemléletet igyekszik megcélozni a tabudöntögető szitukkal (egy molett lány hülyére keresni magát bitcoin-okkal a neten, ahol csak annyit csinál, hogy álarcban babydollban táncol és mocskos szavakat mondogat perverz, kivénhedt férfiaknak). A sok, látszólag direkt túlzó, már-már az összes „píszi” mintapéldányt felvonultató sorozat (meleg, kövér, drogos, transznemű), azonban nem annyira abszurd, mint mondjuk a sokkal kisebb sikert aratott Heaters volt (pedig az is erre a mai túlelfogadó szemléletre próbált egy kis karikatúrát mutatni), hanem reális problémák köré építi ki ezeket a szélsőséges reakciókat, amiket a végzősök éreznek az életükkel kapcsolatban.
Nagyon messze van már ez a Freaks and Geeks aranyos kis hétköznapi problémáitól, de a drogok, a szexualitás, a továbbtanulástól való félelem ugyanúgy megjelenik, csak egy nyitottabb szellemiségű közösségbe helyezve. Itt már nem abból van probléma, hogy ki ül ebédnél a transzexuális fiú mellé, hanem az, hogy ezt a lányt ki meri annyira megbántani, hogy emiatt depresszióba süllyed…és a nemi beállítottsága még csak szóba sem kerül. Ez valóban egy idealisztikus közeg lenne minden középiskolában és reméljük, hogy el is jön egyszer ez az idő, így ehelyett más kapcsolati viszonyokra tud koncentrálni. A fiatalkori kísérletezés egyértelműen megjelenik, valamint annak a határnak az elmosódása, hogy hol ér végez a barátság és hol kezdődik egy szeretői viszony, hiszen a szeretetben nehéz különbséget tenni az önmegismerés korszakában. A szülőkkel való viszony és a tőlük származó örökségek is nagyon fontosak a szereplők személyiségét illetően, amire nagyon jól reagálnak szintén az egyéni életutak, amik flashback-ben megjelennek.
A fényképezés nagyon egyedi, leginkább a személyre szabott színvilágok a meghatározóak, amiből egyértelműen kitűnik Jules unikornishoz hasonlító sminkelése (az őt alakító Hunter Schafer-t egyedisége miatt Instagramon fedezték fel, nagyon tehetséges modell, valamint művészi alkotásai is vannak rajzok, festmények és divattervezés témában, érdemes őt bekövetni). Ez nagyban köszönhetú Rév Marcell, magyar operatőrnek is, aki négy epizód képi megvalósításáért is felelt, megmutatva ezzel, milyen igényesség jellemzi a látványvilágát. A neonos és lüktető fiatalság adta életérzéshez a király soundtrack is követelmény, így ehhez is tartozik egy nagyon lendületes és rengeteg műfajt magába foglaló válogatás, ami szintén nagy erőssége ennek az évadnak. Az egyetlen negatívuma talán a záró epizód, ami valamiért azt az érzést keltette, hogy túl sokat akart markolni, de sajnos csak keveset fogott. Mindenkiről kapunk egy kis kikacsintást, amit nagyon élesen igyekszik az epizód szembeállítani az évzáró bál jelenetével, így a főszereplőket egyszerre láthatjuk életük egyik legboldogabb perceiben, valamint flashbackban mindenkinek feltűnik élete eddigi legnagyobb mélypontja. Hol egy szülő elvesztése, hol egy abortusz, hol egy elszakítás a barátokból. Mintha utólag akarnának létjogosultságot adni viselkedésüknek, holott erre itt volt egy egész évad, amit nagyjából sikerült is felépíteniük.
