Az embert ősidők óta foglalkoztatja a világűr. Feltárásával pedig már évszázadok óta foglalkozunk. Kezdetben inkább csak elképzeléseink voltak a nagy ismeretlenről, tudományosan alátámasztott tények nélkül. Elég csak arra gondolnunk, hogy a középkorban azt tartották a Földről, hogy lapos és ha valaki elhajózik a széléig az nemes egyszerűséggel belezuhan a nagy semmibe. Ma már tudjuk, ez a feltevés közelében sem járt a valóságnak. A 20. század második felétől az űrkutatás minden eddiginél fontosabb szerepet kezdett el betölteni az emberiség életében. Mára pedig többet tudunk a világegyetemünkről, mint azt 100-200 éve bárki gondolta volna. Bolygókat fedeztünk fel, jártunk a Holdon, vizet találtunk a Marson, de egy valamiről a mai napig nem sikerült bizonyítékot szereznünk: vajon van-e élet a Földön kívül?
Erre a kérdésre szeretnének választ kapni a Nemzetközi Űrállomáson szolgálatot teljesítő asztronauták is. Hamar lehetőségük is nyílik rá, amikor egy Mars kutató kapszula érdekes lelettel tér vissza az állomásra. A Marsról hozott föld mintát ezután alapos vizsgálatoknak vetik alá, melyek során élet nyomait vélik felfedezni az egyik Petri-csészében. A kezdetben mindössze egy sejtből álló élőlény gyors fejlődésnek indul és hamar híre megy, szerte a világban. A Calvin névre keresztelt lény ekkora már egy medúzára emlékeztető, csápokkal kommunikáló organizmussá vált, aki egyre közelebbi kapcsolatot alakít ki az őt vizsgáló, tudóssal (Ariyon Bakare). Az egyik nap, Calvin nem ad több életjelet magáról, ezért elektromossággal stimulálják, melynek hatására, „gondozója” ellen fordul és kiszabadul a laboratóriumból, ettől kezdve pedig a legénység egyik tagja sincs biztonságban.
Az Élet-et nem titkoltan, Ridley Scott klasszikus horror filmje a Nyolcadik utas: a Halál inspirálta. Ez pedig a teljes játékidő alatt érezhető is rajta. A film nézése közben folyamatosan azt éreztem, mintha az első Alien film remake-jét nézném. És nem csak az alaptörténet hasonlósága miatt mondom ezt, hanem mert az Élet, egyes beállításaiban és hangulatában is az előbb említett klasszikust idézi. Az egyik fejlődési szakaszban például a lény kísérteties hasonlít egy Facehugger-re. Én mégsem tudok haragudni a túlzott újrahasznosítás miatt, mert az Élet a lehető legszórakoztatóbb módon hasznosította fel a már jól ismert elemeket. A film egyik nagy pozitívuma, hogy nincsenek üresjáratok, a nyitánytól egészen a stáblistáig kitart a lendület és a feszültség. A csavaros és mellbevágó végkifejletért külön dicséret illeti a Rhett Reese/Paul Wernick (Zombieland, Deadpool) író párost. Negatívum viszont, hogy a szereplőket csak vázlatosan, címszavakkal körülírva mutatják be nekünk, így azonban senkiért sem tudunk igazán izgulni. Szerencsére a gyengén megírt karakterekből, a színészeknek sikerült a lehető legtöbbet kihozniuk, habár kiemelkedőt egyikőjük sem nyújtott. Ryan Reynolds, visszafogott Deadpoolként szórja a poénokat, Jake Gyllenhaal hiteles az emberiségben csalódott asztronauta szerepében, Rebecca Ferguson azonban teljesen jellegtelen az űrhajó biztonsági szakembereként.
